Olvasónapló 3.

(Várakozás és szerelem)

„Mindig az a perc a legszebb perc, mit meg nem ád az élet,” ,duruzsolja a fülembe Karády Katalin, miközben arra készülök, hogy ismét olvasmányélményeimet osszam meg önökkel. Két könyv adja az apropót és hívja elő bennem, a régi klasszikus dalt. Ha Jin Várakozás és Márquez Szerelem kolera idején című könyve, ha röviden össze akarnám foglalni őket akár így is szólhatna: Egy szerelem története melyben a szerelmesek a társadalmi normák szorításában várakoznak, hogy szerelmük beteljesedhessen. Bizony így is lehetne mondani, ám elolvasva a párhuzamok ellenére is két külön világ tárul fel előttünk, a kommunista Kína titkos és szinte nem is élt élete és  Dél-Amerika Márquezesen szerteágazó burjánzó valósága, ám  mégis többé-kevésbé ugyanazokkal a megpróbáltatásokkal szembesíti a szerelmeseket. Várni a beteljesülésre, várni valamire, amire nagyon vágyunk és aminek az eljövetelében hinnünk kell, s csak hinnünk lehet, tenni érte valamit is, szinte képtelenség.

Ez a hit ad erőt Lin-nek és Mannának, Florentinónak és Ferminának, hogy 17 illetve 53 évig megőrizze szívében a szerelmet, s átvigye fogai közt tartva az áradó évek zúgóin át a túlsó partra. Miként a hívő ember, aki fejét leszegve reménnyel mondja: „Halálodat hirdetjük Urunk és hittel valljuk feltámadásodat, amíg el nem jössz.”

Igen várok rád szerelmem, amíg el nem jössz, hirdeti a kínai és hirdeti a dél amerikai író műve. Két távoli kultúra és két közeli élmény. Ez a kettős azt üzeni, hogy egy vérből valók vagyunk te meg én, hogy az ember mindenütt ember. Kitalálhat ezerféle társadalmi rendszer, sokféle rituálét, ám amikor egyedül marad szíve fájdalmával és reményével, mindenütt ugyanarra a következtetésre jut.

Sokszoros mániám még, hogy egy könyv utolsó szavai, mondatai, hangulatukban kell, hogy tükrözzék az előzményeket, ez az egyik legnehezebb írói feladat, jól befejezni egy könyvet.

„- Ne légy olyan szigorú magadhoz, apa. Mi örökké várunk rád.

Linnek elszorult a szíve. Megfordult, a konyhaplafont kezdte lesöpörni, és nagyon kellett igyekeznie, hogy visszafojtsa a könnyeit. Szomorú, egyszersmind meghatott volt. Odakint Manna vidáman épp „Boldog Tavaszünnepet” kívánt egy arra járónak. Az újév küszöbén Lin úgy találta, még élettől cseng a hangja.” Ezekkel a szavakkal bocsájtja el Jin az olvasóit és ezekkel Márquez:

„ A kapitány Fermina Danzára nézett, és látta, hogy szempilláján itt-ott már dér csillog. Aztán Florentino Arizára nézett, látta ezt a töretlen akaratot, ezt a rendíthetetlen szerelmet, és átfutott az agyán az a késői és döbbenetes felismerés, hogy nem annyira a halál, mint inkább az élet határtalan.

-        És mit gondol, meddig fogunk még így föl-alá hajókázni ezen a kurva folyón?- kérdezte.

Florentino Arizának ötvenhárom éve, hét hónapja és tizenegy napja megvolt rá a válasza.

-        Amíg csak élünk- mondta.”

A halálos beteg Manna és a beteljesült szerelem tudatában a halált nyugodtan váró Florentino, több ezer kilométernyi és több világnyi távolság, ám egyik sem üzen nekünk mást, mint amit úgy is tudunk: „A remény hal meg utoljára” ;”Míg élünk remélünk” stb., s még egy csomó közhely, ami  megélve katartikus igazsággá válhat.

Nyár van a pihenés és a feltöltődés ideje, ha tudtam segíteni, hogy mit vigyenek magukkal a napernyő alá, már nem írtam hiába, s akit egyszer megcsap, a könyvek szerelme azt nem hagyja el, amíg csak élünk.