Nos a címről mindenki azonnal valami, nem helyesre, rosszra gondol, mert aki képmutató az nem kívánatosan viselkedik, nem őszinte, megjátssza magát stb.
Azon már sokkal kevesebben gondolkodnak el, hogy a képmutatás a társadalmi együttélés egyik alappillére, ha nem lenne a mindennapok része akkor sokkal gyakrabban ütné fel a fejét az agresszió, a verbális vagy tényleges tettlegesség.
A kis gyerek már nagyon korán megtanulja, hogy ha jót akar magának akkor színlelnie kell, úgy kell tennie mintha, még akkor is, ha mindenki tudja, hogy nem úgy van. Ezt a felnőttektől tanulja, még abban a családban is megtanulja ahol az alapelv az őszinteség, valószínűleg ezeken a helyeken a legnagyobb a képmutatás.
Tehát ez ügyben is mint minden másban ott van a kettősség, egy hangzatos elítélése a képmutatásnak és egy intézményes megkövetelése természetesen képmutató módon.
Lehet-e, kell-e tenni a képmutatás ellen, nos ez nem kérdés, nos kijelenthetjük, hogy a képmutatás a társas kapcsolatok fejlődése nyomán jött létre, létezése már bizonyos állati közösségekben is kimutatható, és örülnünk annak lehet csupán, hogy képesek vagyunk felismerni és helyteleníteni.
A fenti tétel bizonyítéka, hogy a választott képviselők a legnagyobb képmutatók, aki ezt tagadja az a minimális közéleti ismerettel sem rendelkezik.
A képmutatás sajnos sok esetben odáig fajul, hogy az egyed a saját és mások elvárásai által megfogalmazott kép szerint él azt a képet mutatja, nem őszinte még önmagához sem, ez aztán persze melegágya a különböző pszichés zavaroknak, a depressziónak.
Őszintének lenni tehát olyan adomány, lehetőség mely csak keveseknek adatik meg.