Amikor felébredt, valahogy mások voltak a fények, mintha abban a röpke órában valami észrevehetően megváltozott volna. Nem tudta, nem tudta, mi az, de a színek fakóbbak, az árnyékok elmosódottabbak lettek.
A tóhoz ment, a halak láthatóan nem tudtak a változásról. Körbe fülelt, a zajok is a szombat délután megszokottak voltak, egy lakó-pihenő övezet néha cseppet sem pihentető zajai. A madarak is szépen sorban érkeztek a tóhoz, először mindig az erőszakos gerlék jöttek, aztán a feketerigók és végül a verebek. A nagy fehér macska is a szokásos lusta mozdulatokkal, körül-körül kémlelve mászott be a bokrok közé.
Miután a kert lakóin nem látta a változást, magában kezdte keresni az okot. Keresett egy gondolatot, egy érzést, ami felett elszunnyadása előtt elsiklott, valamit, ami megmagyarázhatná, mitől érzi úgy, hogy az az ötven perc legalább egy hónap volt. Nem talált semmit.
Talán az ősz, lehet. Pont egy órányi szunnyadás kellett, hogy észrevegye a megváltozott fényeket, hogy megérezze, a nyárnak erre az évre vége. Lehet még meleg, de nyár már nem lesz. Jövőre, vigasztalta magát, igen, jövőre.
És addig? Addig ősz, fakuló színekkel, ábrándos fényekkel, hűvösödő reggelekkel. Ősz, szomorú esőkkel, ködös hajnalokkal.
A tóra nézett ismét, a halak látszólag semmiről se tudva falták a pattogatott kukoricát. A piros, fehér, fekete és tarka testek kavalkádjában még ott kísértett a nyár.
Visszament a házba, a szobájában végignézett a könyveken, mintha tőlük várna vigaszt. Vigaszt, mire is, elmosolyodott, s azt gondolta: semmire.
Szerencsésnek érezte magát, hogy olyan helyen él, ahol a természet újra és újra végigjátssza a halál s az újjászületés történetét. Hálás volt, hogy megtanulhatta, a legkeményebb tél után legszebb a tavasz. Hálás volt, mert tudta, a gyász fehér takarója alatt az emlékek rügyeiből újra kihajt a kikelet, hogy virágaival felidézzen minden volt és jövendő tavaszt, és örökre megerősítse bennünk a reményt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése