Mond csak

Változás

A dolgok folyamatosan változnak, akár tetszik ez nekünk, akár nem. Két éve nem használtam már ezt a blogoldalt, mert úgy gondoltam, hogy a K...

2015. július 25., szombat

Olvasónapló

Nekem sok féle mániám van ebből az egyik, hogy némely könyvet néha újra olvasok.

Nagy kedvencem Hamvas Béla megpróbálta meghatározni azt a száz könyvet, amelyet egy világ katasztrófa idején mindenképpen meg kellene menteni valahogyan. Listája egy szubjektív lista lett, részben tán vitatható, Hamvas halála óta bizonyosan keletkezett olyan, ami beférkőzik a száz közé, igazából nem is ez a lényeg.  A lényeg az, hogy legyen száz vagy akár csak húsz könyvünk, amelytől nem válnánk meg önként semmilyen körülmények között.

Itt kapcsolódik fent említett mániám miszerint azt a néhány könyvet nem csak fizikailag kell birtokolni, de szellemileg is, ez részemről azt jelenti, hogy időnként újra kell olvasni őket. Aki erre azt mondja, hogy így a könyv unalmas lesz, mit sem tud a könyvekről. Az újra olvasásra ítélt könyv nem lesz unalmas, éppenséggel néhány év után újból elolvasva még érdekesebb lesz, új rétegek tárulnak fel, új szépségek csillannak meg benne.
Most éppen újraolvasási ciklusban vagyok, s egyik  kedvencemet az itthon talán kevésbé ismert Pirsig művet A zen meg a motorkerékpár ápolás művészete című regényét, esszéregényét olvasom.
Már a cím is figyelemfelkeltő, a története csupán annyi, hogy a főszereplő a fiával motorozik Amerikában. Ám ez az út igazából egy belső utazás is, vagy inkább csak egy belső utazás. Engem bármily meglepő Lorand Gaspar Minden földek földjére emlékeztet melyben a költő a sivatagon vág keresztül költeményeivel.


Nagy szerencsémre a könyv nem írható le még csak nagy vonalakban sem, a téma, amit körül jár az érzés, amit kelt túlságosan szerteágazó, s az elágazások jelzőtábla nélkül visznek új utakra. Egy klasszikus kereszteződés három választást kínál, de térkép, és emlékezet nélkül az igazi irányt sosem tudjuk.
A zenben mindig létezik egy harmadik válasz, miként a természetben is, ahogyan azt Héjjas István Buddha és a nagy részecske gyorsítóban megírta. A zenben megjelenő mu vagyis a lehetőségeken túli válasz nagyon is természetes válasz, s néha az egyetlen lehetséges válasz. Amikor a logika csődöt mond, akkor kezdődik a zen.
A sors furcsa fintora, hogy a szerző egy tragédia a könyvben vele utazó fia halálának hatására a motorkerékpárt vitorlásra cserélte, s immár a tengerek vándoraként kutatja a válaszon túli választ.
A jó könyv egyik ismérve, hogy jól van befejezve, íme hát az utolsó pár sor, és várok mindenkit a kíváncsi a harmadik válaszra.
„A megpróbáltatásoknak végük persze soha nincsen. Boldogtalanság és szerencsétlenség szakadhat az emberek nyakába, amíg csak élnek. Nekünk mégis az az érzésünk, s ez most lep meg, nem is simogatóan, hanem a lelkünkig hatol: Ezzel elbántunk. Mostantól jobban boldogulunk. Az ilyesmit tudni előre.”




2015. július 24., péntek

Áramszünet


Bár errefelé nem ritka az áramszünet, most egy másikról lesz szó, olyanról mely nem felbosszant, hanem feltölt. Ma valahogy semmi kedvem valami aktuális látszólag fontos dologról írni, a tegnapi eső kimosta a levegőből a világmegváltó indulatokat.
Szerencsés ember vagyok, szerencsés, mert korán kelek, sokan nem is tudják mennyire más a világ a nyári hajnalok fényében. További szerencsém, hogy van egy gyönyörű kertem, egy igazán tündéri kicsi tóval. Bárhová indulok, bármely hajnalon, ha pár pillanatra is, de mindig odamegyek a tóhoz, hálát adok a sorsnak, hogy volt eszünk, erőnk és ötletünk létrehozni ezt a privát csodát. Hosszú ideig készültünk rá, aztán egy május elsején, lemondva a proletár örömökről neki láttunk és estére volt tavunk. akkoriban még nem volt ez nagy divat, de nekünk kellett, régóta égett már bennünk a hiánya, azóta csinosítjuk, gondozzuk.
Most vasárnap egy esős éjszaka utáni hajnalon még valódibb, még élőbb ez a mikrovilág. Két feketerigó sétál a fűben, a szivarfa ágán egy gerle hajtogatja furcsa énekét. Aztán rákezd a többi madár is, a vízesés csobogása csak pillanatokra hallható. Ilyenkor érezni, hogy mitől is lehetne szép és élhető ez a világ, aztán ahogy lassan leszárítja a szél és a nap a tegnapi esőcseppeket, valahol megszólal egy fűnyíró, s madárdallal hímzett csend tépett foszlányai hullnak a fűre. Később egy motorfűrész is bekapcsolódik, elképzelem az embert, aki figyelmesen nézi, hogyan marnak bele az acélfogak a fába. Most nem haragszom rá, neki dolga van, ez az áramszünet csak nekem jár. Én vagyok, aki megsimogatja a halakat a tóban, én vagyok, aki tudja, hogy nincs titok, csak sorsok vannak és átaludt vagy átdolgozott hajnalok. Miként Lin-csi mondta a Huo-to folyó partján: „Nincs semmiféle tanítás! Nem is volt és nem is lesz! Magatok vagytok, nincs semmi más!” Ahogy ezt leírtam a fűrész elhallgatott, a madárdallal hímzett csend sebei begyógyultak.

Ez a tó itt, a kezdet és a vég, innen indulok, és ide térek. A fűrész újra kezdi, de már csak a fülem hallja, a csönd szívemben már nem szakad szét, itthon vagyok most és mindig, a tegnap, s holnap csak egy tévedés.