"Minden évben elkövetkezik az az áldott pillanat, mikor tudjuk, hogy most nyírjuk utoljára a gyepet." - írja Updike Az eastwicki boszorkányok című zseniális regényében, amelyből persze sikerült Hollywoodnak egy borzalmas filmes változatot készítenie, amelyben még véletlenül sem található a fenti finomságokból semmi.
Most azonban nem erről fogok írni, hanem ennek analógiáján arról, hogy sajnos minden évben tudom, eljön a pillanat, amikor utoljára írok blogot a kertben. Lehet, pont ez a pillanat az. Méltó módon kell hát búcsúznom életem origójától, az indulás és a megérkezés kapujától.
Minden reggel, mielőtt útra kelek, kijövök ide a tóhoz, ha a hajnal fénye már nem elegendő, felgyújtom a lámpákat és megköszönöm csak úgy a mindenségnek, hogy innen indulhatok el újra, és újra annak reményében, hogy ide is érkezem meg. Egyfajta vallás ez, a halkan csobogó apró vízesések, a tóban úszkáló tarka halak, a vízinövények és a tavat körülölelő bokrok rituáléja.
Olyan ez, mint a könyvek örök érvényű mondatai, ezeket keresem, miközben olvasok, a történet csak keret, váz, amire a sok átlagos mondat közé odafűzi a szerző azt a pár zseniálisat, amiért érdemes olvasni és amiért érdemes írni is.
Amikor ennek a tónak a tükrébe nézek, néha látom felvillanni ezeket a mondatokat, könyvek lapjai csillognak a vízen, mintha egyesülni akarna az élő organizmus és a szellemi erő, mintha jobb lenne a világ azokban a pillanatokban.
Mi a jó fenéért van az emberben ennyiféle plusz, ennyiféle érzék, alkotókészség, ha tulajdonképpen nincs is szüksége rá.
Nem a gondolkodó, hanem az unatkozó ember alakítja a világot, miatta készülnek az újabb és újabb kütyük, tv-k, zenedobozok, filmek, vetélkedők stb. Ezek a szórakozást segítő dolgok mérhetetlenül jelentős részt vesznek ki a föld ásvány- és energiakészleteiből, nem néztem utána pontosan, de lehet többet, mint az élelmiszer-termelés. Szórakozunk, tehát vagyunk, ez a képlet, és bizony ősi képlet ez. Mondhatnánk unalmunkban tesszük tönkre a Földet, egészen addig, amíg végül az ilyen kis kertek, mint az enyém is luxussá válnak, olyan hellyé- mely - ha pillanatokra is, de - elhiteti velünk, hogy van még remény, pedig, ha jól meggondoljuk, reményünk arra, hogy filozófiailag tömegesen emberhez méltó életet éljünk, soha nem volt tízezer éve se, és most sincs.
Jó volt itt, a tó partján utoljára ebben az évben blogot írni arról, hogy nincs mit írni, illetve van, ha úgy akarjuk, de értelme nem több, mint nem írni. Ennyi most innen, ebben az évben utoljára.