Mond csak

Változás

A dolgok folyamatosan változnak, akár tetszik ez nekünk, akár nem. Két éve nem használtam már ezt a blogoldalt, mert úgy gondoltam, hogy a K...

2019. január 1., kedd

Új Vizeken járok

Soha nem voltam nosztalgiázós alkat. A múlt az én fejemben egy olyan polc, ahol minden egy szinten van. Igazából nem tudom pontosan, mi mikor volt, illetve csak a dolgok egymáshoz való viszonyából tudom, hogy mi volt előbb és mi volt utóbb. Például a fiaim születése közötti időviszonylat is csupán amiatt létezik, hogy tudom, melyikük az idősebb. 

Ebből az időanalfabétaságból időnként vicces dolgok is adódnak. Az egyik kedves munkatársam, Erzsike néni bizonyára soha nem felejti el, amikor áprilisban megköszöntöttem a névnapján. A dolog úgy történt, hogy bementem az irodájába, pont nem volt bent, és láttam, hogy előtte nagy csokor virág, sütemény az asztalon, üdítősüvegek, szóval rögtön tudtam, nem lehet más, mint névnap. Gyorsan elrongyoltam hát a virágoshoz és egy nagy csokor virággal beállítottam hozzá. Jót nevetett. Annyi történt, hogy az egyik nyugdíjba menő dolgozó a virágcsokorral mondott köszönetet a munkájáért, a munkatársnője pedig egy új recept alapján sütött süteményből hozott kóstolót, az üdítőt meg a főnöke hozta be, valami pinceszerről maradt. Tehát három egymástól független dolog együttállása kellett ahhoz, hogy megtudjam, mikor ünneplik az Erzsébet napot.
Ide, a Mostra viszont pontosan tudom (mert megnéztem), 2514 napja írtam az első blogot. Ez pedig a 361. lesz és egyben az utolsó.
Igazából élveztem ezt az egészet. Minden héten vasárnap délelőtt le kellett ülnöm, hogy kedd reggelre megjelenhessen a blog. 361 vasárnap délelőtt. Volt persze néhányszor, amikor nem erre az időpontra esett az írás, de hadd legyek nagyvonalú, ez bizony nem kevés vasárnap. A rendszerességben az volt a jó, hogy kénytelen voltam kipréselni magamból valamit, ez mondjuk azért időnként meg is látszott az írásokon, de hát semmi sem tökéletes, miért éppen én lennék az? 
Miért lesz ez az utolsó? Mert 361 vasárnap délelőtt éppen elegendő, erre, úgy gondolom, nincs több vasárnapom.
Aki azt feltételezné, hogy esetleg a nem minden esetben cizellált hozzászólások miatt teszem ezt, annak elmondanám, hogy éppenséggel az zavart, hogy megváltoztak itt a Moston a kommentelési szabályok. Nem gondolom, hogy egy durcás kisgyerek hisztije miatt korlátozni kell azt, hogy valaki elmondja a véleményét. Ezért találtam ki ama megoldást, hogy a saját blogomon is megjelentetem az írásaim, ott bárki hozzászólhat. A facebookos hozzászólásokkal az a baj, hogy a poszt szépen lassan elsüllyed a tartalmak között, így egy adott íráshoz hozzászólni kissé bonyolultabb, sőt azok, akik nem jelölték meg, hogy látni akarják, nem is férnek hozzá a válaszokhoz, egy normál blogoldalon viszont akár több hónapra visszamenőleg is lehet véleményt nyilvánítani. Ezt én fontosnak tartom, nem azért, mert mazochista vagyok, hanem azért, mert úgy gondolom, hogy esetleg másnak is lehet olyan meglátása, amit érdemes megfontolni. Azt pedig pontosan tudom, hogy a nekem címzett durvaságok csupán a hozzászóló frusztrációit, tájékozatlanságát tükrözik, esetleg azt, hogy végig sem olvasta, amit írtam, vagy egyszerűen csak félreértelmezi és nem azt látja, hogy én éppen mit írtam.
Itt szeretném megköszönni a Kaposvár Most szerkesztőinek, vezetőinek, hogy soha nem akartak beleszólni abba, hogy mikor, miről, mit és hogyan írjak. Lehet, hogy van, akinek ez meglepő, esetleg el sem hiszi, de ez az ő baja.
Mostantól a saját blogomon fogom megírni azt, amit az éppen aktuális közéleti eseményekről gondolok. Bizonyosan lesz olyan hét, amikor több írás is megjelenik majd tőlem és lesz, amikor néhány hét szilencium következik.
Mindenesetre ez egy jó kis projekt volt, a 90%-át élveztem, a maradék 10%-ot sem utáltam. Azt hiszem, ilyenkor kellene egy csomó köszönetet elrebegnem mindenfelé, de ez nem Oscardíj-átadó és igazából a fentebb megköszönteknél nincs más, amit ezzel kapcsolatban meg kellene köszönni, még magamnak sem, ez egyszerűen csak így alakult.  
Amennyiben érdekelne valakit az összes, illetve csemegézne belőle azt itt teheti meg: KAPOSVÁRMOST

2018. december 25., kedd

Áldott napok



A karácsony nekem mindig különleges ünnep volt. Persze tudom, mindenkinek az, ám nekem, mivel munkával töltött éveim jelentős részét az építőiparban éltem meg, ez egyfajta bónusz volt mindig. Mert legalább három hétig, de néha még hosszabb ideig is, csak az ünneppel, a családommal és magammal törődhettem.
Így van ez most is. Miközben rengeteg feladatot megoldok, közben mégis csendesen, nyugodtan csordogál az idő. Ahogy elkészül minden, a fa, a karácsonyi vacsora, felkészülés a vendégek fogadására, közben még sem érzem azt a nyomást, ami a hétköznapokban, hasonló dolgok kapcsán megvan. Mert most, csak ezeknek a dolgoknak van itt az ideje.
Egyfajta alámerülés ez egy másik létezésbe, egy olyanba, amikor, ha végig nézem a könyveimet, akkor nem az jut eszembe, hogy melyiket nem olvastam még, hanem az, hogy most bármelyiket kezembe vehetem, belátható időn belül a végére érek.
Most éppen egy japán író Murakami Haruki könyvét olvasom a futásról. Mivel magam is rendszeresen sportolok, így érdeklődve olvasom a kilóméterekkel való küzdelemről szóló sorokat. Ezek a sorok úgy szólnak a küzdelemről, hogy közben mégis könnyedek, nyugodtak maradnak, az író egyfajta kívülállóként ír, maraton futó és író önmagáról.
Még középiskolásként gyakoroltam a tájfutást, aztán utána is még egy ideig próbálkoztam hosszabb távokkal, a legtöbb harminc kilométer volt. Így visszaemlékezve nem volt vészes, lehet, ha akkor kicsit komolyabban veszem a maratoni táv is meglehetett volna, de annyiféle sport van, nem akartam egynél leragadni.
Harukit olvasva ma már azt is tudom, hogy mennyire amatőr voltam, hogy mennyire ösztönösen csináltam mindent. Most miután a futást már csak a futópadon művelem, egyfajta kiegészítő mozgásként, egészen különleges élmény olvasni egy írótól a futásról.
Ilyenkor karácsonykor nem csak a könyvek jönnek közelebb, de a lehetőségek is. Át fogom alakítani a weboldalamat, a blog oldalamat, a közösségi médián lévő jelenlétemet, úgy általában mindent. Háromhét erre bőven elegendő, még úgy is, hogy közben lesz időm a családomra, mindenkire, akit szeretek.
Bónusz idő ez igazi áldott napok, a karácsonyfa ágain izzó fények a bevilágítják az utat, nincs más dolgom csak menni rajta. Hová? Majdnem mindegy, maga az út fontosabb a megérkezésnél.

2018. december 22., szombat

A szürkék már itt vannak (avagy az UFO-hívők hátradőlhetnek)

Másfelől a korszakra, amelyben élünk, riasztó középszerűség és követelménnyé emelt gyengeelméjűség jellemző, politikai pártoktól függetlenül.
Márton László író
Komoly, súlyos mondat ez az író szájából, s olyan mondat, mely szövegkörnyezettől függetlenül önmagában is megállhat. Megállhat?
Valóban igaza van Márton Lászlónak, és ma Magyarország egy olyan hely, ahol kifizetődőbb középszerűnek lenni, mint kiemelkedőnek?


Amennyiben megnézzük a politikai elitünket, azt látjuk, hogy minden pártban, bizony még e szűrt, szűkített mezőnyben is vannak bőven olyanok, akiknél, ha a kompetenciákat nézzük, tömegesen vannak jobbak, hogy így mondjam, különbek, akiknek esélyük sincs odakerülni, és talán nem is akarnak. Milyen kompetenciára gondolok? Amennyiben szakpolitikus az illető, akkor szakmai felkészültségre, azon túl politikai felkészültségre, ami legalábbis átlag feletti történelemismeretet, átlagfeletti közgazdasági ismereteket, jogi- és alkotmányismeretet, szociálpszichológiai ismereteket, tanulási készséget, társadalomba való beágyazottságot takar.
Valamint nem baj, ha az illető gyorsan olvas, és gyorsan tanul, a feszített parlamenti tempóban erre is szükség van. Azontúl, amennyiben az illető nem különlegesen magas szaktekintélye egy szakmának, akkor még az sem baj, ha van neki egy elfogadható megjelenése, fel tud öltözni tisztességesen, tudja az alapvető udvariassági és protokoll szabályokat, emellett, még gyors észjárású is kell legyen és fontos, hogy érthetően és érzékletesen tudjon beszélni. Ez még nem a teljes lista, bizonyosan van még néhány fontos dolog, amit kihagytam. Nos, ha csak ezeket a feltételeket nézzük, vajon hányan maradnának a mai parlementben?
Mielőtt azonban bárki megvádolna azzal, hogy a politikai elitet fikázom, gyorsan hozzáteszem, egy társadalom elitje nem lehet jobb, mint maga a társadalom, amelyből vétetett.
Bizony, itt van az eb elhantolva. A sokak által még ma is pátosszal emlegetett Csermanek-rendszer termelte ki ezt az attitűdöt, és bizony kell néhány generáció, míg ez kicserélődik valami másra, valami előre mutatóra. Igen, akkoriban mertünk kicsik lenni, nem véletlenül tanácsolta ezt nekünk mostanra is a rendszerből ide teleportált Kovács elvtárs.
Ez a hozzáállás azóta is megmaradt, széles társadalmi szinten. Az ötlet, és egyéb javak illegális megszerzésével felemelkedett vállalkozók nem szeretik a náluk okosabb beosztottakat, és általában egy jó ötletet is képesek felülírni, s aztán kicsit megváltoztatva már a sajátjukként előadni. Az ilyen helyeken a középszerű, de a főnöknek remekül puncsolók, a sztárok és az önálló gondolkodásra képesek, vagy megtartják maguknak a véleményüket vagy nézhetnek egy másik hely után, ahol aztán előbb utóbb ugyanúgy járnak. Igazi karriert csak a kifejezetten innovációból, kreativitásból élő cégeknél futhatnak be, de ezekből azért meglehetősen kevés van.
A középszer tombol mindenütt, piti ügyeskedők már simán sztárok lehetnek, csak kevés olyan terület van, ahol valóban a teljesítmény és a képességek számítanak, talán csak a tudomány, a művészetek és a sport az, ahol a dolgok természetéből következően a középszer nem vezet sehova.
Amennyiben a sportnál tartunk, említsük meg a focit, mely még mindig legnépszerűbb sportág. Nos, a foci pontosan leképezi azt a társadalmat, melyből vétetett. Nem véletlen, hogy nem igazán tud kiemelkedni senki, és itt nem alapvetően az eredményekre, hanem a kinevelt labdarúgókra gondolok. Miért nincs nekünk évtizedek óta egyetlen olyan focistánk sem, aki valami tényleg komoly csapatban játszana?
Ha a szomszédba tekintünk, azt láthatjuk, hogy egy hasonló méretű és gazdaságú ország, jelesül Horvátország, tömegesen képes kiemelkedő képességű labdarúgókat nevelni. Gondoljunk csak a legutóbbi El Classicóra, melyen éppen három horvát labdarúgó volt ott a kezdőben. Nézzük meg a nálunk kisebb és szegényebb Uruguay-t, mely egy válogatottnyi focistát ad a BL főtáblára került csapatoknak.
A lényeg tehát nem csak az anyagi lehetőségekben, hanem alapvetően a szemléletben van, illetve lehet, meg kell idéznünk az igazi szürkezónát és ki kell jelentenünk, az igazság odaát van.
Hol van ez az odaát? Éppen csak egy ugrásra, és ebben a politikai elitnek kellene élenjárnia. Például úgy, hogy egy adott politikai vezető nem fél maga mellé vele egyszinten, vagy képességekben felkészültségben magasabb szinten lévőt választani. Ha az elit tényleg elit lesz és megmutatja, hogy miért az. Megmutatja, hogy kiemelkedő teljesítményre képes és akkor, de csakis akkor, nem rugóznak majd azon, hogy egy Gucci-táskás spin doctor kinek a pénzéből hunyorog egy ibizai bárban.
Mert amíg nem egyértelmű, hogy a magas fizetéshez és a jobb léthez igenis teljesítmény szükséges, addig szürkék mindig morgolódni fognak, mert könnyebb azt mondani, hogy biztos lopta, mint azt, hogy megérdemli, és emiatt gondol mindenki korrupcióra akkor is, ha nincs, mert megszokta, hogy a sikerhez nagyobb szükség van rá, mint a tehetségre.
Most is csak azt kell mondjam, amit már sokszor, hogy az írók a maguk zárt világából élesebben látnak bizonyos dolgokat, így az olvasás nem haszontalan dolog, hanem a világ megismerésének fontos eszköze.

2018. december 17., hétfő

Hová forduljon az ember



„Hová forduljon az ember, ha nem tartozik a harcosok közé,
nem dob be ablakot, nem tép föl uccaköveket?
Hová forduljon az ember, ha nem tartozik a harcosok közé
és nem elégedetlen, bár nem elégedett?” JA
Nézem ezt a fiatal nőt, akár szépnek is mondhatnánk, de inkább nevezzük úgy, hogy megvan vonásaiban a szépség lehetősége.  Azonban, a benne megbúvó frusztrációk, valami furcsa kontrasztot varázsolnak az arcára, valamit, ami szomorú következménye egy törekvő lélek meghasonlásának, tudatalatti beismerése annak, hogy soha nem éri el azt, amit igazán szeretne. Neki nem marad más, mint újra és újra nekifutni egy hiteles alakításnak.
Ez a hiteles alakítás azonban nem jön el soha. Ágnes színésznő szeretett volna lenni, s az ellenzék ripacsa lett. Az, hogy kézbefogható diploma nélkül lett oktatáspolitikus nem a tehetségének, hanem az utódpárt halloween-i kellék hiányos voltának tudható be.
Nincs hová forduljanak az emberek, mondja ezen a felvételen és köhög kicsit a könnygáztól, ám valamiért a szemén, a sminkjén nem látszik, hogy pár perccel előtte taknya nyála egybefolyt. Ilyen események közepette valóban kérdés lehet, hogy hová forduljon az ember.
A múlt héten írtam a törvényről és arról, hogy tömegeknek kellene tiltakozni nem konkrétan a törvény, hanem a mögötte megbúvó, ezernyi a munkavállalókat sújtó igazságtalanság miatt. Ám a tömegek máshol vannak, lehet éppen az ilyen Kunhalmi féle alakok miatt.
Akik helyettük a téren, party kellékekkel dobálják a rendőröket, azokat, akik éppen miattuk túlóráznak, nos, ez a tömegecske jórészt olyanokból áll, akinek még egyetlen órát sem volt alkalmuk túlórázni, vagy olyanokból, akik a kommunista szombatok lágyansimogató emlékéből építették fel forradalmi indulataikat.
Felgyújtani egy karácsonyfát, vagy kézifegyverré kinevezni egy gördeszkát, sípolni a parlamentben, ilyen az, amikor az akarat, és a kitartás a tehetségtelenséggel egyesül.
Az emberek láthatóan nem kérnek ebből a forradalomból, nem kérnek abból, hogy olyasvalakik vizionáljanak diktatúrát, akik maguk a valódi diktatúra kiszolgálóinak utódaiból verbuválódtak.
Mint a történelemben oly sokszor már, így veszik el az emberek valódi problémája, a hatalmi csoportok küzdelmében.
„Hová forduljon az ember - ismétli megint az ismerős.
Borostás arca mintha látna, de szeme semmit se néz, akár a halé.
Milyen gyönge és bánatos! És bánata mily alapos, erős!
Meghalni semmiért sem tudna, de ha villamos ütné el,
bátran állna a halál elé.” JA
Nincs hová fordulni és nem is lesz soha, a biológia törvényeit átírni nem lehet, mindig az erősebb kutya sétál el a csonttal.
Ha nincs hová fordulni, akkor nem kell forgolódni, az emberben ott a képesség, hogy szépnek lássa a világot, és megtalálja benne a jót, ha akarja.
Prológ: A blogokat általában vasárnap délelőtt írom, most viszont az íráshoz kapcsolódóan történt néhány dolog délután, este emiatt némi kiegészítést teszek.
A vasárnapi tüntetésen látványosan sokkal többen voltak, mint a hétköznapokon. Arról, hogy ebben a tömegben mennyien voltak olyanok, akik érintettek a törvényben, nem tudom, de gondolom ők is többen voltak.
Néhány képviselő megirigyelte korunk Blaha Lujzájának (lásd fentebb) sikereit és jelentkezett az MTV-nél. Ákos és Bernadett még egy rögtönzött erkélyjelenetet is előadott, ám ezt, a főleg biztonságiőrökből álló zsűri nem értékelte. Mivel jelenleg mindketten szabadúszók, gondolom, Blaha Lujza társulata majd befogadja őket, hiszen ők nagy jártasságra tettek szert a színészi tehetségek istápolásában. Ez pozitív hír a dolgozóknak hiszen, ha a kizsákmányolástól nem is szabadulnak meg, legalább jól szórakozhatnak a parlementi közvetítéseken.

2018. december 10., hétfő

Spartacus és a többiek



Rabszolga törvény, így hívja mindenki. A lényege, hogy a törvényes túlóráztatást évi 400 órára emelnék. Azt gondolnánk, mire, ha nem erre, megmozdul az a nép, amely bármikor összeadná Izaura, vagy bármelyik másik sztár rabszolga kiváltási díját, de nem. Mondjuk a sikeres netadó elleni tüntetéshez képest igen kevesen, és igen rövid ideig tüntettek.
A tüntetésről nem érdemes sok mindent írni, a téthez képest kicsit lagymatag volt. Inkább azt vizsgálnám, miért nem érte el az ingerküszöböt, miért nem voltak annyian, amennyien a téma okán kellett volna, hogy legyenek. Apropó téma, talán a rendezők is éreztek valamit az érdektelenségből, mert a túlmunka elleni tiltakozás mellé a kutatás szabadságát, és a tanszabadságot is odabiggyesztették.
Mielőtt még bárki azzal vádolna, hogy bagatellizálom a tüntetést, nem erről van szó, csupán arról, hogy véleményem szerint ez kellett volna, hogy legyen az utóbbi évek legnagyobb megmozdulása, de nem lett az.
Nem lett az és ennek az az oka, hogy kis hazánkban soha, senki nem gondolta komolyan, hogy a dolgozóknak jogai lennének. Például a túlmunka esetén mindig megoldották okosba, hogy működjön, ha a tulajdonosnak arra van szüksége, a látástól, Mikulásig effektus.
A dolgozókat eddig is annyit túlóráztatták amennyit csak akarták, van ahol meg sem fordult a munkáltató fejében, hogy a túlmunkáért fizetni kéne, jobb helyeken, az el már nem számolható részt kifizették jutalomként, vagy éppen feketén zsebbe. Mert ez egy ilyen hely. Persze vannak cégek, ahol ez nem így van, sőt olyan cégek is vannak, ahol működik a szakszervezet, de ez a kisebb rész. A többség nem csinál gondot magának abból, hogy hogyan zsákmányolja ki a munkavállalóit.
Amúgy maguk a munkavállalók is hajlamosak kizsákmányolni magukat, másod vagy éppen harmad állást vállalva, vagy éppen, ha olyan a munkájuk, mondjuk pedagógusok, akkor szabadidejük rovására próbálnak az oktatási és nevelési munkát messze meghaladó adminisztratív és egyéb feladatoknak eleget tenni.
Mondhatnánk, ez kell ahhoz, hogy felzárkózzunk a mintának gondolt nyugat gazdasági színvonalára, hiszen a nem gyarmattartó népek leginkább szorgalmas, kitartó munkával jutottak el oda, ahol most tartanak.
Igen, szorgalmas munka, de miért is? Mondjuk azért mert nagy az infrastrukturális lemaradásunk, kevés a jó minőségű utunk, vasutunk stb. Vajon miért, és mikor keletkezett ez a lemaradás? Bizony abban az átkos negyven évben, amelyet sokan még ma is aranykornak tartanak, talán azért mert akkoriban még kevesebb volt a túlmunka és a legtöbb helyen a napi nyolc óra sem kizárólag munkával telt, hanem egyfajta vidám társas időtöltés volt. Ennek a negyven évnek és a belőle keletkező lemaradásnak a felelőseivel mi van? Semmi, sem ők, sem az ideiglenesen itt állomásozó, s ezzel a fejlődést akadályozó erők, nem fizettek ezért egy petákot sem. Mint ahogyan azok sem fizettek, aki önös érdekből odadobtak minket a keleti hordáknak.
Ezért az egészért kizárólag a magyar dolgozók fizettek és fizetnek még ma is. Magas az államadósság? Magas, nosza, emeljünk adót, járulékot. Az állam azonban nem én vagyok és nem is a szomszédom, a barátaim, a polgártársaim. Az állam nem mi vagyunk, még ha szimbiózisban élünk is vele.
Tudom, igen, egy szavazat erejéig négyévente lehetőségünk van befolyásolni az állam működését, de valljuk meg ez kevés. A képviseleti demokráciában választunk valakit, aki majd képviseli az érdekeinket, az állam vonatkozásában is. Ám, hogy ki legyen az a valaki, arra csupán egykilencvenezrednyi befolyásunk van, arról nem is beszélve, hogy fogalmunk sincs arról, hogy az illető mit gondol az államról és annak viszonyáról a polgáraihoz. Az se hülye, aki hallgat, tartja a mondás, ennek analógiáján az előbbiek figyelembevételével mondhatjuk, az se hülye, aki soha nem választ.
Talán, ha nem is ilyen bonyolultan végig gondolva, de ennek a ténynek megadva magukat, nem mentek el túl sokan a tüntetésre. A kollektívtudattalan pontosan tudja, hogy mindannyian rabszolgák vagyunk, rabszolgái az államnak, a munkaadónknak és önmagunknak. Ezen az sem segít, ha a rabszolgatörvényt végül még sem fogadják el.
Miként a Dakota közmondás mondja: Hiába dobja el a béna a botot, ha a kutyája mindig visszahozza.