Mond csak

Változás

A dolgok folyamatosan változnak, akár tetszik ez nekünk, akár nem. Két éve nem használtam már ezt a blogoldalt, mert úgy gondoltam, hogy a K...

2015. október 31., szombat

Az idő rácsai


Stone
Akár szerencsésnek is gondolhatnánk magunkat, hiszen tanúi voltunk a 2000. év beteltének. Aztán együtt gördültünk át a maják időkerekén egy újabb ciklusba. Néha túl sok jelentőséget tulajdonítunk ennek, néha semmit, s közben egy pillanatig sem gondolkozunk azon, hogy tulajdonképpen nem történt semmi, csupán a számok, az időmérő szerkezetek és a képzeletünk játszik velünk.

Börtönünk az idő s a börtönőrök mi magunk vagyunk. Pedig lehetnék talán az idő urai is, de csupán a szolgálói vagyunk. Ha megfogan egy gyermek mai világunkban, akkor rövidesen kiszámolják, hogy mikor illendő megszületnie, s ha mégsem, akkor koraszülött lesz vagy túlhordott. Címkét kap. Ha elkerüli ezeket a buktatókat és „időben" születik, rögtön lemérik, felírják, adat lesz belőle anélkül, hogy tudná.
Aztán elkezdődik az élete az óra rabságában. Pontosan kiszámolt időközönként etetik, játszanak vele, A gyermek pedig szépen növekszik és megtanulja, hogy az idő, ez a láthatatlan zsarnok őrködik minden lépése felett.
Éljetek úgy, hogy életetek ne hiány legyen az idő rácsai közt, hanem színes tapéta.
Óvodás lesz és korán kel, mert várja az óvó néni, eszik, mert itt az ideje, délután pihen, ha nem fáradt, akkor is, mert annak is ideje van. Aztán jön az iskola és az idő rácsai még szűkebbé válnak, becsöngetés, kicsöngetés, kicsengetés, becsöngetés.
naptár
Pedig vannak dolgok, amik nem vesznek tudomást minderről. A csiga pont iskolakezdés előtt próbál átkelni a járdán, a gyermek megvárná türelmesen, míg elér az első fűszálig, de nincs idő. Valóban nincs idő? Arra születtünk, hogy pontosan megírt forgatókönyv szerint meneteljünk a végzetünk felé? Valóban nincs idő, hogy meghallgassuk a madarak énekét, hogy megszagoljuk a virágokat?

Igenis rázni, feszegetni kell az idő rácsait, különben elveszünk, időpontokká, naptárbejegyzésekké válunk. Az idő a lelkileg gyengék, a fantáziátlanok kapaszkodója, mindazoké, akik magukban sem hisznek. Ti ne legyetek ilyenek! Legyetek víz, mely hol pára, hol felhő, hol eső, egyszer csörgedező patak, egyszer megállíthatatlan áradás, hópihe, jéghegy, hegyek oldalán araszoló gleccser.
Éljetek úgy, hogy életetek ne hiány legyen az idő rácsai közt, hanem színes tapéta.

2015. október 23., péntek

Fakuló színek


Amikor felébredt, valahogy mások voltak a fények, mintha abban a röpke órában valami észrevehetően megváltozott volna. Nem tudta, nem tudta, mi az, de a színek fakóbbak, az árnyékok elmosódottabbak lettek.
pókháló

A tóhoz ment, a halak láthatóan nem tudtak a változásról. Körbe fülelt, a zajok is a szombat délután megszokottak voltak, egy lakó-pihenő övezet néha cseppet sem pihentető zajai. A madarak is szépen sorban érkeztek a tóhoz, először mindig az erőszakos gerlék jöttek, aztán a feketerigók és végül a verebek. A nagy fehér macska is a szokásos lusta mozdulatokkal, körül-körül kémlelve mászott be a bokrok közé.
Miután a kert lakóin nem látta a változást, magában kezdte keresni az okot. Keresett egy gondolatot, egy érzést, ami felett elszunnyadása előtt elsiklott, valamit, ami megmagyarázhatná, mitől érzi úgy, hogy az az ötven perc legalább egy hónap volt. Nem talált semmit.
Talán az ősz, lehet. Pont egy órányi szunnyadás kellett, hogy észrevegye a megváltozott fényeket, hogy megérezze, a nyárnak erre az évre vége. Lehet még meleg, de nyár már nem lesz. Jövőre, vigasztalta magát, igen, jövőre.
halak

És addig? Addig ősz, fakuló színekkel, ábrándos fényekkel, hűvösödő reggelekkel. Ősz, szomorú esőkkel, ködös hajnalokkal.
A tóra nézett ismét, a halak látszólag semmiről se tudva falták a pattogatott kukoricát. A piros, fehér, fekete és tarka testek kavalkádjában még ott kísértett a nyár.
Visszament a házba, a szobájában végignézett a könyveken, mintha tőlük várna vigaszt. Vigaszt, mire is, elmosolyodott, s azt gondolta: semmire.
Szerencsésnek érezte magát, hogy olyan helyen él, ahol a természet újra és újra végigjátssza a halál s az újjászületés történetét. Hálás volt, hogy megtanulhatta, a legkeményebb tél után legszebb a tavasz. Hálás volt, mert tudta, a gyász fehér takarója alatt az emlékek rügyeiből újra kihajt a kikelet, hogy virágaival felidézzen minden volt és jövendő tavaszt, és örökre megerősítse bennünk a reményt.



virágok

2015. október 20., kedd

Az interjú


Már az óracsörgés előtt felébredt. Odakint szakadt az eső, komoly reggelnek és komoly nappalnak nézett elébe. Egy pillanatra arra gondolt talán az ég siratja előre ismételt kudarcáért, de elhessegette a gondolatot.
Állásinterjúra volt hivatalos. 278 beadott sikertelen pályázat után, most végre behívták. A sors fintora, hogy pont egy olyan állásra, amelyhez nem volt meg a gyakorlata. Igazából soha nem végzett ilyen jellegű munkát, és csupán egy fél éves tanfolyam volt, ami a kapaszkodót adhatta a reményhez, de magában tudta ez édes kevés.
Ám bízott abban, hogy megtanulta a leckét. Az Önéletrajzába csupa felszámolt céget írt, soha nem volt pozíciókkal, kitalált feladatokkal. A marketing tanfolyamon kapott bizonyítványt melyen szépen szerepelt a tanfolyamot szervező egyetem neve, és külsőleg szakasztott olyan volt, mint bármelyik diploma, kicsit megmanipulálta, így már tényleges diplomának látszott és nem csupán egy továbbképzésnek. Bízott benne, hogy nem ellenőrzik le, végül is volt két másik, valódi diplomája is, ezekkel együtt már valóságosnak tűnhet, ami hamis.
Amikor kilépett a szakadó esőbe, a pozíció nevét ízlelgette,  kereskedelmi és marketingigazgató. Többször is elmondta a buszmegállóig. Jobban hangzott, mint eddig bármi, amit csinált. Főleg mostanában az ároktisztító közmunkás beosztásnál tűnt fényévnyivel jobbnak.
A buszon már megszűntek a kétségei, biztosan tudta, hogy képes lesz betölteni az állást, ha megkapja és abban is, hogy nem fog belezavarodni a kérdésekbe az interjún.
Már az a szoba is pazar volt ahova várakozni irányította a portás, olyan ülőgarnitúrával, ami vállalható lett volna még egy újgazdag nappaliban is. A kanapén két sorstárs idegeskedett. A köszönésére alig válaszoltak egymás referenciáival voltak elfoglalva. Érdeklődve figyelmesen hallgatta őket, közben összevetette a saját fejében összeállított mesével a tőlük hallottakat, és először azóta, hogy beadta ezt a kamu pályázatot, úgy érezte nyerni fog.
Rövidesen kijött egy láthatóan elcsigázott középkorú nő, és bemondta az egyik nevét a két sorstárs közül. A megszólított férfi idegesen felkapta a mappáját, visszarakosgatta bele a mutogatásra elővett papírokat aztán a küszöbben majdnem megbotolva bement. A másik rákérdezett a nőre:
- Na, hogy ment?- a nő lemondóan legyintett.
- Ezek nem is akarnak felvenni senkit, úgy beszéltek velem, mint egy tapasztalatlan most érettségizett fruskával, pedig én…- és hossza felsorolásba kezdett, hogy hol, mit és hogyan ért el. A szürke öltönyös kékesre borotvált fekete férfi együtt érzően bólogatott. Míg ők ketten egymással voltak elfoglalva, újra átgondolta a dolgokat és ismét csak arra a következtetésre jutott, hogy egy hazug, kicsorbult értékrendű világban, az álláshoz jutás üdvözítő módja lehet az őszinteség teljes hiánya, és a gondosan felépített hazugság vázlat, módszeres megtöltése fantázia tartalommal. A nevében is bízott, a Boldogbőléfalvai Béla ilyen komoly marketing feladatok irányításához, a lehető legmegfelelőbb névnek tűnt.
Bélánk, míg a szürkeöltönyöst is elnyelte a valószínűleg személyiség darálót  rejtegető ajtó, mely a párperce behívott férfit láthatólag megalázva és a végletekig felidegesítve köpte ki, elképzelte a váró stílusában berendezett irodáját, amint éppen kiscsoportos bemutatkozó értekezletet tart újdonsült kollégáinak. Ám nem kellett sokáig ábrándoznia ,mert rövidesen ő következett.
- Amikor belépett a pazarul berendezett irodába két férfi és egy vörös göndör hajú nő ült a fényesre lakkozott valódi fekete diófából készült tárgyaló asztalnál. Miután mindenkivel kezet fogott és kölcsönösen bemutatkoztak, a nő kezdte a kérdezősködés:
- Milyen érdekes neve van, létezik ilyen település még soha nem hallottam róla?
- Igen létezik. – mondta Béla és belekezdett, hogy elmesélje szülőfalujának színes és édeskésen szomorú történetét, a három szempár figyelmesen szegeződött rá, az érdeklődő pillantásoktól feltüzelve folytatta Boldogbőléről szóló mesét, mely őszinte volt és áradt belőle a szülőföld végtelen szeretete. Vagy fél óra után az egyik úriember aki, Szentpálföldi Pálként mutatkozott be félbeszakította:
- Kedves Béla üdvözlünk a csapatban, olvastuk a pályázatodat, igazából már az interjú előtt kiválasztottunk, ez tulajdonképpen csupán egy személyes ismerkedési találkozó volt. Mikor tudsz kezdeni?- Bélával megfordult a szoba, elsőre azt mondta volna, hogy holnap, de nem ezt mondta, hanem a jó választ:
- Igazából volna még egy kis dolgom. Igaz, most nem dolgozom, de elvállaltam a falum alapítványának, egy fontos karitatív munkát, szóval kellene két hét, ha nem gond. -  A három szempár sarkában mintha könnycseppek csillantak volna.
- Nem, természetesen nem gond. Addig legalább lesz idő átbútorozni a szobádat. Az elődöd kissé konzervatív volt, ám a te fontos pozíciódban igazodnod kell, gondolom megérted, az új innovatívvitást sugárzó vállalati arculathoz. Akkor 18-án várunk reggel 8-ra.
- Reggel nyolcra- mondta Béla és belenézett a csillogó szemekbe miközben búcsúzóul megszorította a kezüket.
Kint az utcán felpillantott az előkandikáló napra, s mosollyal a szívében annyit mondott: Boldogbőléfalva te vagy a kályha, tőled indultam és hozzád érkezem.

2015. október 15., csütörtök

A völgyek hősei


Magasan kezdem, onnan lehet szép nagyot esni. A hegymászás nagyon emberi sport, mert szükség van közben rengeteg pozitív emberi tulajdonságra, úgy mint: bátorság, kitartás, erőnlét, szervezőkészség, előrelátás, együttműködő képesség és persze pénz, méghozzá sok pénz. A Himalája meghódításához azonban még ez sem elég, ahhoz kellenek a serpák is.
serpa
Igen, nélkülözhetetlenek ennek a kis létszámú, ám igen szívós népnek a gyermekei, hogy a nagy fehér főnökök, tömegesen tűzhessék ki zászlaikat, a 8000 m feletti csúcsokra. A serpák azok, akik viszik a felszerelést, előre mennek és kiépítik a táborokat, felszerelik a köteleket, és ha bajban van a nagy fehér főnök, akkor elindulnak és megpróbálják lehozni. Ez néha sikerül, néha nem. Eközben talán kevesen tudják, de sok serpa is az életét veszti, a hegyek áldozatainak egyharmada közülük kerül ki. Az életüket adják, hogy eltarthassák a családjukat, mert rövid a hegymászó idény és ez alatt kell megkeresni azt a néhány ezer dollárt, amiből egy-egy népes család megveheti mindazt, amit a hegyek közt nem lehet megtalálni.

Bizony, ők azok a névtelenek, akik biztosítják, hogy itthon ámulhassunk hőseink teljesítményén, ha éppen ahhoz van kedvünk. Ám azért, hogy ilyen hősöket találjunk, nem kell a világ végére mennünk, gondoljunk egy pillanatra azokra, akik, míg mi gyertyát keresünk, mert elment a villany, addig ők autóba szállnak és a viharban is elindulnak, felállítani a ledőlt oszlopot, kijavítani az elszakadt vezetéket. Ezt megteszik a többi szolgáltatás területén dolgozó emberek is, akik helyreállítják a gáz-, víz- vagy éppen a telefonszolgáltatást, esetleg összevarrják a szórakozás közben keletkezett sebeket. Ők azok, akik ünnepnapon is vállalják, hogy biztosítják nekünk a pihenés kényelmét, és éppen úgy nincsenek megfizetve, mint a serpák.
A világ értékrendje végletesen szétesett, az első sorokban említett emberi értékek együttes megléte sem biztos, hogy jóléttel jár együtt, ahhoz kell még valami más is, valamilyen titok.
Mert bizony elértünk oda, hogy a teljesítmény és a jövedelemtermelő képesség messze nincs arányban egymással, hihetetlen pénzeket lehet keresni például azzal, hogy szórakoztatjuk az unatkozó embereket, vagy azzal, hogy jó érzékkel nyomjuk meg a vesz vagy elad gombot valamelyik tőzsde programban.
melós
A világ értékrendje végletesen szétesett, az első sorokban említett emberi értékek együttes megléte sem biztos, hogy jóléttel jár együtt, ahhoz kell még valami más is, valamilyen titok. Titok, melynek megfejtéséről könyvek szólnak, jól eladható könyvek, melyekben nincs szó arról, hogy olvasóik hány százaléka tudta valódi jólétté konvertálni a reményt adó sorokat.

A serpák itt élnek köztünk a völgyekben, naponta elindulnak, hogy a nagy fehér főnöknek biztosítsák az utat a csúcsra, vagy segítsenek nekik ott maradni. Viszik helyettük a terheket, kifeszítik a köteleket, s még tapsolnak is, ha néha kegyesen meglengetik feléjük a zászlót.
Kedves olvasóm a blog véget ért, ki lehet kapcsolni a számítógépet, le lehet kapcsolni a villanyt, ki lehet kapcsolni a telefonokat, s aztán körülnézni, s a sötétben hajladozó árnyak között megkeresni az el nem veszettet csak az elfeledettet.

2015. október 11., vasárnap

Olvasónapló 3.


(Várakozás és szerelem)


Mindig az a perc a legszebb perc, mit meg nem ád az élet,” ,duruzsolja a fülembe Karády Katalin, miközben arra készülök, hogy ismét olvasmányélményeimet osszam meg önökkel. Két könyv adja az apropót és hívja elő bennem, a régi klasszikus dalt. Ha Jin Várakozás és Márquez Szerelem kolera idején című könyve, ha röviden össze akarnám foglalni őket akár így is szólhatna: Egy szerelem története melyben a szerelmesek a társadalmi normák szorításában várakoznak, hogy szerelmük beteljesedhessen. Bizony így is lehetne mondani, ám elolvasva a párhuzamok ellenére is két külön világ tárul fel előttünk, a kommunista Kína titkos és szinte nem is élt élete és  Dél-Amerika Márquezesen szerteágazó burjánzó valósága, ám  mégis többé-kevésbé ugyanazokkal a megpróbáltatásokkal szembesíti a szerelmeseket. Várni a beteljesülésre, várni valamire, amire nagyon vágyunk és aminek az eljövetelében hinnünk kell, s csak hinnünk lehet, tenni érte valamit is, szinte képtelenség.
Ez a hit ad erőt Lin-nek és Mannának, Florentinónak és Ferminának, hogy 17 illetve 53 évig megőrizze szívében a szerelmet, s átvigye fogai közt tartva az áradó évek zúgóin át a túlsó partra. Miként a hívő ember, aki fejét leszegve reménnyel mondja: „Halálodat hirdetjük Urunk és hittel valljuk feltámadásodat, amíg el nem jössz.”
Igen várok rád szerelmem, amíg el nem jössz, hirdeti a kínai és hirdeti a dél amerikai író műve. Két távoli kultúra és két közeli élmény. Ez a kettős azt üzeni, hogy egy vérből valók vagyunk te meg én, hogy az ember mindenütt ember. Kitalálhat ezerféle társadalmi rendszer, sokféle rituálét, ám amikor egyedül marad szíve fájdalmával és reményével, mindenütt ugyanarra a következtetésre jut.
Sokszoros mániám még, hogy egy könyv utolsó szavai, mondatai, hangulatukban kell, hogy tükrözzék az előzményeket, ez az egyik legnehezebb írói feladat, jól befejezni egy könyvet.
„- Ne légy olyan szigorú magadhoz, apa. Mi örökké várunk rád.
Linnek elszorult a szíve. Megfordult, a konyhaplafont kezdte lesöpörni, és nagyon kellett igyekeznie, hogy visszafojtsa a könnyeit. Szomorú, egyszersmind meghatott volt. Odakint Manna vidáman épp „Boldog Tavaszünnepet” kívánt egy arra járónak. Az újév küszöbén Lin úgy találta, még élettől cseng a hangja.” Ezekkel a szavakkal bocsájtja el Jin az olvasóit és ezekkel Márquez:
„ A kapitány Fermina Danzára nézett, és látta, hogy szempilláján itt-ott már dér csillog. Aztán Florentino Arizára nézett, látta ezt a töretlen akaratot, ezt a rendíthetetlen szerelmet, és átfutott az agyán az a késői és döbbenetes felismerés, hogy nem annyira a halál, mint inkább az élet határtalan.
-        És mit gondol, meddig fogunk még így föl-alá hajókázni ezen a kurva folyón?- kérdezte.
Florentino Arizának ötvenhárom éve, hét hónapja és tizenegy napja megvolt rá a válasza.
-        Amíg csak élünk- mondta.”
A halálos beteg Manna és a beteljesült szerelem tudatában a halált nyugodtan váró Florentino, több ezer kilométernyi és több világnyi távolság, ám egyik sem üzen nekünk mást, mint amit úgy is tudunk: „A remény hal meg utoljára” ;”Míg élünk remélünk” stb., s még egy csomó közhely, ami  megélve katartikus igazsággá válhat.
Nyár van a pihenés és a feltöltődés ideje, ha tudtam segíteni, hogy mit vigyenek magukkal a napernyő alá, már nem írtam hiába, s akit egyszer megcsap, a könyvek szerelme azt nem hagyja el, amíg csak élünk.




2015. október 2., péntek

Semmi


Elhangzott a gyakran hallott kérdés: Miről írsz? Semmiről, még nem tudom, illetve már tudom.
A semmi egy olyan nem létező dolog melyről általában úgy beszélünk, mintha volna, pedig nincs.
Az irodalomban is gyakran, és nagyon kreatívan bánnak a fogalommal nem törődve a szöveg végig gondolása okozta ütközésekkel.  Néha mindenki érteni véli, mire gondol a szerző, amikor a semmit emlegeti. Gondoljunk csak Coetze regényére „A semmi szívében”, itt szinte mindenki arra gondol, hogy a cselekmény valahol távol játszódik, valami elhagyatott helyen. Mivel a dolog kézzelfoghatónak tűnik, általában nem is gondolja tovább, inkább olvasni kezdi. Pedig megérne egy misét, hogy lehet-e a semminek, ami nincs, szíve, és lehet-e ott valami. Igen persze tudom ez csak átvitt értelem, ahol a nagy semmi igen is sok valamit tartalmazhat, ám ez a valami együtt mégis csupán a semmivel egyenlő.
Nehezebb a dolgunk, ha József Attila soraira a gondolunk: „a semmi ágán ül szívem, kis teste hangtalan vacog…” Mert bár éppen olyan elvont, a semmi szíve mégiscsak valamiért kézenfekvőbb, mint a semmi ága. Ez nem semmi mondhatnánk pestiesen, ha lehetne úgy bármit mondani.
Nem kérem, a semmi a mindennapi életben, rengeteg valami, melynek legtöbbször értjük vagy érteni véljük a fel nem feslett rétegeit, mert bizony tudjuk, a semmi az van. Gyakran elhangzó párbeszéd Mi van, vagy, mi a baj, a válasz: semmi. Ám ez a semmi gyakran baljós valamit, vagy valamiket takar, a semmi, a nem létező az, mely mögé, micsoda képzavar elrejtjük legnagyobb bánatunkat, félelmeinket.
Tulajdonképpen azt is mondhatnánk a semmi a valóság legkézenfekvőbb, legelevenebb valamije, persze ez sem igaz, mindenesetre az, hogy néha igaz lehet, sejteti, hogy az emberi élet mennyire bonyolult, csak a fogalmi gondolkodás és az azt pontosan leírni képtelen nyelv által is.
Ha a róka mama zsákmány nélkül tér haza, akkor a kölykei nem kérdezik, mit hoztál anya, és ő sem válaszol, hogy semmit, nincs szükségük a szavakra, korgó gyomruk a válasz, és a semmit nincs ok elmesélni.
Ellenben az ember, ha elmegy vásárolni és nem vesz semmit, arról a semmiről és annak meg nem vételéről igen hosszan képes tudósítani. így lesz a róka mama semmije, Pistike mamájának valamije, ami bár szintén semmi, ám ez a semmi a valóságos időben valamivé válik. Mert míg átélve mondjuk egy óra volt, addig többször elmesélve már több óra is lehet, és a hallgatóság, barátnő, férj, gyerek, kíváncsian várja, profánul mondva, az ige meg nem testesülését.

Miről is írok? Ja, igen a semmiről, arról, hogy hányféle rétege lehet egy szónak, amely csupán alapjában egy másik szónak, a valaminek az ellentéte. Persze mikor az embernek semmi ötlete nincsen, ám a valóságos lapzárta mégis csak ösztönzi valamiféle teljesítményre, akkor nyugodtan írhat erről a fogalomról vagy szóról, hiszen az emberi gondolkodás, és legnagyobb teljesítménye a nyelv által képes lehet arra, hogy a nem létezőről írjon, s közben elhiggye tett valamit.

Így vagyok ezzel én is. A semmit, úgy alakítottam valamivé, hogy sikeresen megtartottam eredeti lényegét, persze közben kicsit megbillentem így már nem ülök a semmi ágán, csak kétségbeesetten kapaszkodom belé, nehogy lehulljak róla a valódi ágatlan, szívtelen semmibe, oda ahol már nincs mit, és nincs kinek elmesélni.