Mond csak

Változás

A dolgok folyamatosan változnak, akár tetszik ez nekünk, akár nem. Két éve nem használtam már ezt a blogoldalt, mert úgy gondoltam, hogy a K...

2016. március 26., szombat

Homokóra (Avagy a blog-író magányossága)

A címben idézett slágerrel annyiban vagyok egy platformon, hogy ülök a szobámban egyedül, ám sem bús nem vagyok, s a múltra sem gondolok, illetve ez nem egészen igaz, hiszen eszembe jut a kinti bambusz fotelom és a kerti tó, de igazából a benti relax fotelommal is beérem és a kerti tóból importált halak az akváriumból ugyanolyan szenvtelenül néznek rám, ahogy a tóból szoktak. Alaptermészetemtől amúgy is idegen a bevezető dalt átlengő búsongó nosztalgia.


Ha szabálykövető ember lennék, akkor most vagy a múlt évet értékelném, vagy az idei kilátásokat elemezném, de nem látom értelmét. A múlt úgyis folyamatosan változik bennünk, akár csak a jövő. Az útelágazások csupán variációi annak, miként jutunk el ugyanoda. A jövő - miként a múlt is - megváltoztathatatlan, bár örökké változó. Igazából egy dolog nem változik soha: a jelen. Jövőt választhatunk magunknak és átértelmezhetjük a múltat, ám a jelen önmagában való és természetéből adódóan nem változtatható addig, míg múlttá nem lesz.
olvasás
Tehát a jelenről írok, ami minden leütéssel szépen múlttá lesz, hogy az olvasók tekintete nyomán újra jelenné, majd múlttá váljon. A halak természetük szerint némán néznek rám, ők már az elejétől nem értik ezt az egészet. A tegnapi pattogatott kukorica morzsáiból lebeg még néhány felettük, vasárnapi idill nekem, és örökkévaló nekik. Persze tudom, mindez illúzió és csak annyiban különbözünk, hogy az én akváriumom valamivel nagyobb, ám nem annyival, hogy bármiben is különbnek érezhetném magam náluk.

Az én akváriumom falai épp oly áttetszőek, mint az övék és épp oly átléphetetlenek is. Sőt átléphetetlenebbek, mert ők legalább néha, ha félrehúzom a tetőt, kiugorhatnak a semmibe, hogy aztán az idegen közegben tehetetlenül vergődjenek a parkettán. Nekem azonban nincs hova ugornom, s ha volna is, nem hiszem, hogy lenne, aki felmarkolna és visszacsúsztatna a megszokott környezetbe.
Az útelágazások csupán variációi annak, miként jutunk el ugyanoda.
Egyetlen illúzióm marad csak arra, hogy kirándulásokat tegyek a falakon túlra, ezért püfölöm hát a billentyűket, ezért veszem kezembe a könyveket, hogy mint az ismeretlenbe ugró hal, biztonságos kirándulásokat tegyek a falakon túlra.  Persze mondhatják, ez nem a valóság, csak halvány tükörképe annak. Ez azonban nem így van, ha ellátogatnék Brazíliába, és az óriás folyamok mentén burjánzó esőerdőbe, attól még Updike Brazíliája vagy Sepúlvéda veszélyekkel teli őserdeje ugyanolyan eleven maradna. Bradbury szinte bizonyosan nem járt a Marson, Mars béli krónikái azonban egy hihető világot rajzolnak elénk, talán varázslatosabbat, mint ami arra a pár kiválasztottra vár, akik - ha a tervek megvalósulnak - 2026-ban indulnak az ismeretlenbe.
Talán azért jelentkeztek erre a különleges és végletes feladatra (végletes és végzetes, mert a tervek szerint nem lesz visszatérés, onnan nem vezet vissza út) 200 000-en, mert azt gondolhatják, átléphetnek egy falat, de ez persze csak illúzió. Illúzió, mert ugyanannak az akváriumnak egy távoli, s mégis közeli sarkában várnak majd a végső utazásra, arra, amely talán valóban átsegít a falon. Lehet, átsegít, ahhoz azonban nem kell olyan messzire utazni, mint Satre novellájának hőse sem ment túl messzire, mégis majdnem átjutott a falon, aztán sírva, nevetve ünnepelte, hogy mégsem.
Nézem a halakat és azt gondolom, ők pedig engem néznek, ez lehetne akár egy interakció kezdete is, de nem az. A világ más számukra és más számomra. Egymástól egy méternyire létezünk két különböző, ám a dolgok kiszámíthatatlansága folytán mégis egy térben lévő világban.

Reménytelenül, s mégis reménnyel teli szívvel nézek a halak szemébe, s a körém gyűlő csillagok fényében meglátom arcomat a falon túl, szám szélén a megszokott, visszafogott fél mosoly. Becsukom a laptopot, s a fotelban mozdulatlanul csomagolni kezdek egy újabb utazásra.

2016. január 2., szombat

Tószt


bor
Gáspár Menyhért megtörülte bajuszát, felállt, s poharát, mely jóféle otelló borral volt telítve, a plafon felé emelte, s imígyen szólott:

- Mostan az igazságnak pillanata volna itt, ha nyelvem e kiváló nedűtől meg nem bicsaklana a hangzók hullámain. Mert mit is rejt a szó: igazság? Benne ott van az iga, mely alá fejünket mindannyinknak le kell hajtani, s húzni, vonni a tiszta szív ekéjét a hazugság szántóföldjein, hogy valahol egy barázdában majd megcsillanjon, mint elásott régi pénz, amit keresünk. Aztán bizony ott van a szóban a gazság is, hiszen ki ellenesünkre tör, ármánykodásait igazsággá leplezve teríti elébünk.
Láthatjátok hát, mily bölcsek voltak eleink, kik e két oly ellentétes fogalmat egy egyszerű i hangzóval különböztettek csak meg, hogy rajta, mint mérleg tűjén billegjen életünk.
Jó, jó türelem. Tudom, ti többet akartok annál, hogy szavainkat ízekre szedve oktassalak benneteket, de tudnotok kell, présházamban a szőlő leve könnyebben forr éltető nedűvé hordóimban, mint ahogy fejemben összeérik iszonytató világunk képlete. Mert valahányszor - ellenállván a bor további csábításának - kitekintek az ablakon, hogy vidékünk erdőkkel, gyümölcsösökkel keretezett messzeségét szemlélve napi gondjaim elcsendesítsem, rövidesen ki kell mennem, s míg veséim jó működésének forró bizonyítéka öntözi kertemet, az aranyszín sugárral megpróbálok szabályos gyorsan tűnő nyolcasokat rajzolni a levegőbe.
Rátok gondolok mindig, kik már évtizede várjátok a pillanatot, mikor kinyilatkoztatom, kimondom, kifejtem, előadom, levezetem nektek a megoldást, a képletet, az egyenletet, a mindent.
Nos ilyenkor visszatérvén szobámba a folyadékveszteség azonnali pótlásra vár. Ekkor aztán gyertyát gyújtok, s aláereszkedem pincém hűvösébe, hol a jó lösz talaj szépen formált ívei őrzik a nedűt, a savanykás, édes gyönyörűséget. Amikor aztán kancsómat a csap alá helyezem, a hűvös, vörös, zamatos csurranásban, csak a legelvetemültebbek láthatják az előbbi forró sárga csobogás előképét. Mert asszony a bor, mely kezdeti hűvösségével csihol szívünkben szikrát.
bor
Visszatérek hát szobámba s egyetlen megmaradt kristály poharamba töltvén munkám drága gyümölcsét, rátok gondolok mindig, kik már évtizede várjátok a pillanatot, mikor kinyilatkoztatom, kimondom, kifejtem, előadom, levezetem nektek a megoldást, a képletet, az egyenletet, a mindent.

Mondom, ilyenkor eszembe juttok mindig. Látom magam előtt itt a vacsorát, midőn egy nemrég még visító, mosdatlan lény ledarált, megpaprikázott tagjain ülünk tort. Állandóan látom magam előtt e jelenetet, s a bor illata valahol az agyamban a kolbász illatával keveredik, bizony olyankor megfogadom a töltött káposztára, melyet csak itt nálatok fogyasztok, hogy a következő alkalomra elhozom nektek, elétek teszem, amit annyira vártok. Majd lenyelem az első kortyot, s rá szépen sorban a többit is, míg a kancsó kiürül. Aztán nézek az ablakon, de tekintetem alig rebbenhet a szilvafákon túl, mert már érzem: feszül, kitörni vágy belőlem a bornak salakja. Bocsássatok meg, egy pillanatra ki kell mennem.
Gáspár Menyhért kinn a csillagos téli ég alatt azon tűnődött, miközben bőven folyt belőle a hóra a bor maradéka, hány disznótoron át kell még várakoztatnia egyre türelmetlenebb barátait? Elvégezvén dolgát, aztán a csillagokról a hóra tekintett, s ott a forró lé ütötte szakadékok kirajzolták előtte, mit oly régóta keresett. Sietve tért hát vissza, s midőn belépett, a lárma elcsendesült. Akkor Gáspár Menyhért újra töltötte poharát, ismételten a plafon felé emelte, s ennyit mondott:
- Az igazság pedig a borban vagyon.