2015. augusztus 30., vasárnap

Egy bulváranalfabéta vallomása



A benzinkúton ismertem meg Claudiát. Akkoriban sokat jártam oda. No, nem mindig tankolni, inkább naponta többször kávézni. Claudia minden reggel ott várt a pultra helyezett újságos állványon. Akkoriban vált a férjétől, és én naponta olvashattam címszavakban hogyan is állnak éppen. Néhány hét után, csupán a címlapokra hagyatkozva, szinte mindent tudtam róla, persze a minden néha majdnem semmi, de mindegy is volt. Claudia reggeljeim része lett, míg a kávét kavargattam, eltettem az új információt a többi közé. 
Aztán egy időre Claudia lekerült a címlapról, mert valaki terhes lett. Az illető hölgyön ugyan még nem látszott semmi, ám a címlap már hirdette, bizony anyai örömök elé néz. Ennek mondjuk örültem hiszen, ha gyarapodik a nemzet az csak jó, ám Claudia mégis csak hiányzott. Szerencsére rövidesen visszatért a címlapra, mert igen mondott némi meztelenkedésre. Onnantól napról napra követhettem, ahogy sorban lekerülnek róla a ruhadarabok és a talán sosemvolt gátlások.  Végül egy napon a benzinkutas lány kezembe nyomott egy fényes magazint:” Itt a Claudiád. Szerintem nem nagy szám.” Valóban még Photoshoppal tuningoltan sem érte el a strandokon itt-ott feltűnő jó csajok színvonalát, de mégis csak ő volt az, kicsit sárgább, kicsit savanyúbb, de mégis csak a mi az én Claudiám volt. 
Aztán jó vagy rossz sorsom másfelé vetett, így hosszú időre megfeledkeztem róla. A minap azonban eszembe jutott újra. Éppen a déli határ felé autóztam, s a rádió valamiért nem találta a Kossuth adót, kénytelen kelletlen egy kereskedelmi rádiót hallgattam, s úgy éreztem magam, mint egy marslakó. Fogalmam nem volt miről beszélnek, a szavak ismerősek voltak, még a mondatok is összeálltak, de a mondanivaló nem. Mint annak idején, Claudiával sem tudtam eleinte, hogyan állunk. Ha jól emlékszem valami Stone-ról beszéltek, meg még valakiről, akinek a neve nem jut eszembe, hogy párbajoztak-e már. Ez volt a vége, újra nyomkodni kezdtem a keresőt, végül is a Bartóknál maradtam.
A hegedűszó szépen illet az őszi színekbe öltözött erdőkhöz, némely fa vörös volt, mint Claudia, de sokkal szebb. Bementem egy benzinkúthoz, a kávé jó volt, az állványon ott a lap, ám se Claudia, se az őszi fák.
Tovább délnek, Bach segít, hogy elfeledjem, mennyire nem vagyok ebbe a világba való. Édesanyámra gondolok és a magazinjaira, ő biztosan tud mindent Claudiáról, Stoneról, s a másikról, akire nem emlékszem, és tudja, ki kitől vár gyereket éppen, csak azt nem tudja, én merre járok most. Mert újra és újra messzire visznek soha meg nem valósuló álmaim. Megyek s csupán a kávé illat, ami állandó ebben a körforgásban és a fák, a fák melyek hol vörösek, hol kopaszok, hol zöldek, de ott állnak az utak mentén, s segítenek, hogy bárhonnan hazataláljak.

1 megjegyzés: