Túl a jón és a rosszon

„Minden mély gondolkodó jobban féli, hogy megértik, mint hogy félreértik. Az utóbbitól talán a hiúsága szenved; az előbbitől azonban szíve, együttérzése…”

Nietzsche

Mennyivel nehezebb hát a dolga annak, aki nyilvános, sokak által elérhető helyre ír. Mert a filozófus szépen elvan a könyvtárszobákban, a nagyközönség általában a nevét sem ismeri, a szövegeit még kevésbé, akik ismerik és olvassák, azoknak pedig megvan a muníciójuk ahhoz, hogy érdemben elemezzék, a megérthetőségéről írjanak, vagy éppen érthetetlenségéről, téveszméiről értekezzenek. Indukálhat akár nagy vitákat is, ezek általában, nem jutnak túl a könyvtárszobákon, egyetemi katedrákon, szakmai folyóiratokon. Állítson a filozófus bármit, az megmarad, aminek szánta, gondolatnak az életről vagy annak valamely nézőpontjáról.

Ehhez képest a mezei közíró, blogger, hívhatjuk bárhogyan, alapból ki van téve annak, hogy mielőtt bármit leírna, már félreértik.

A félreértés, fakadhat sok mindenből. Például abból, hogy el sem olvassák, amit írt, így a legkönnyebb félreérteni.  Örök példám az eset, amikor még időnként szerepeltem a helyi nyomtatott sajtóban is, egyik amúgy nagyon kedves ismerősöm így köszöntött: „Olvastalak az újságban.” Azonnal megszólalt bennem a soha nem alvó kisördög és megkérdeztem: „És mit csináltam?” „Valami verset mondtál.” Felelte ő, bizonyítván, hogy jól sejtettem, nem olvasta el a cikket, csupán a címében látta a nevemet, mert akkor éppen egy fontos építési projekt ürügyén nyilatkoztam. Nála azonban beragadt ez a, ha Nyári akkor vers, s mindez anélkül, hogy valaha is olvasott volna tőlem bármit.

Azóta időnként olvasnak, legalábbis úgy tűnik, mintha olvasnának, így aztán ha csak tehetik, félre is értenek. Ennek időnkét az az oka, hogy nem olvassák végig, amit írok, csupán címszavakból próbálnak a lényegre tapintani. Ilyenkor jön az a nemrégi eset, hogy egy általam nem is ismert egyén nevét leírva, utalva arra, hogy azon a héten sokszor olvastam a nevét a híroldalakon, önkéntes ügyvédek serege kelt fel, hogy megvédje őt. Igazából azóta sem tudom attól-e, hogy megjelenjen a neve a híroldalakon, vagy attól, hogy én észrevegyem, esetleg attól, hogy ezt az észrevételt leírjam egy mondatban. Ebből mindjárt jöhet a következtetés, hogy nem csak a blogírót nem értik időnként, de előfordul, hogy ő sem ért dolgokat.

Van aztán az a meg nem értés, amikor ugyan elolvassák az írást, ám nem tudják értelmezni, különböző okokból.

Utolsónak pedig a szándékos félreértelmezést félremagyarázást teszem. Ez az, ami végre eljuttatja az embert a megértettség állapotába, melynek nem lévén filozófus, örülnie kell. Hiszen az ember megértésre vágyik, legalábbis a legtöbb ember, nekem speciel ez nem elvárásom, nekem annyi is elég, ha békén hagynak.

Ha a címhez ragaszkodunk, akkor a félremagyarázás egyféle, pozitív végkimenetele a dolgoknak, eljuttat oda, ahol az írás előtt is lehettünk volna, hiszen megértettek, ez jó, félremagyaráztak ez rossz, s ha ezen túl jutunk, nincs többé semmi, ami megakadályozna abban, hogy mindig azt tegyük, írjuk, amit az adott pillanatban a legjobbnak gondolunk.

„Többé nem szabad törekedni sem tökéletességre, sem ért­hetőségre, sem szabatosságra. A mások általi megérthetőség igényének feladásával kell araszolni egy új cél f elé, mely nem lehet más, mint a gondolat teljes felszabadítá­sa a kényszerpályák fogságából, elkülönítése a kultúr­történeti múlttól.”

Ezt még 1994-ben egy kötetem bevezetőjébe írtam. Több mint húsz éve, Nietzsche és a szándékos félremagyarázók előtt, túljutottam jó és rosszon.

Remélem sokan nem értették ezt a mai írást, és remélem sokan félreértették ismét, s talán lesz olyan is, aki félre magyarázza, túl a jón és a rosszon, ez így kerek.

Menedékjog

Menedékjogot kér legújabb írásában hazánk első számú matrjoska tavárisa. Nevezettnek nem lett konyec a rendszerváltáskor. Pedig éppenséggel lehetett volna, hiszen az MSZMP  KB tudományos, közoktatási és kulturális osztályán dolgozott előbb munkatársként, majd alosztályvezetőként, és ebbéli remek cenzori munkájának következményeként, hol voltak akkor még a hashtegek, az ezüst után megkapta a munkaérdemrend arany fokozatát is.

A jó elvtársnő, mindig is jó elvtársnő marad, ha már a kozmetikai és a plasztikai ipar lendületes fejlődése ellenére sem maradhat jó nő örökké. Marjoskánk tehát, a rendszerváltás után is folytatta tovább lendületesen az igazi krumplistészták idejében tanult tevékenységet, és még kétszer segített a csőd szélére juttatni az országot.

Ám valamiért a választók úgy érezték, hogy miként a matrjoska babák úgy a lehetőségeik is egyre kisebbek lesznek, így aztán, ismételten elküldték elvtársnőt, sajnos nem melegebb éghajlatra, hanem csak a háttérbe.

Azóta Matrjoska tavárisa cikkeket írogat, mostanában a Népszava című kommunista lapba, és időnként a közösségi oldalra. Mindenről van véleménye és nem fél elmondani. Gyakran félti a szólásszabadságot, hiszen az bizony veszélyben van. Időnként erősebb vagy éppen még erősebb diktatúrát vizionál, ő már csak tudja.

Igazán élvezetesen ír, én azért a sokáig mindenbe beleszőtt lélegeztetőgépet hiányolom a munkáiból. Változnak az idők, változnak a hangsúlyok. 2010-ben egy parlamenti beszédében azt mondta ő hitt a 90 előtti rendszerben, igen így mondta, hitt abban a rendszerben, amelyben amúgy a hit, mint olyan eléggé elítélt volt. Nevezhetnék hát ezt a hitet, akár matrjoska paradoxonnak is. Hinni abban, aki a vízen járt, csodákat tett  és meghalt értünk a kereszten elítélendő, hinni abban, aki szereti a krumplistésztát megsüvegelendő. Ezzel a munícióval, nem csoda, hogy a Tiszatáj elhallgattatásától, a Népszava cikk írójáig terjedő pályaíven egyensúlyozva jutott el a menedékkérésig.

 „…és a csillagos estben ott susog immár harminc évgyűrűjével a drága júdásfa” Nagy Gáspár versének ez az egy sora elég volt, a szilenciumhoz. Most ebben a hol nyíltan, hol burkoltan fasisztának nevezett diktatúrában, hány ilyen cikk kell még, hogy végre eltűnjön ez az elvtársnő.

Valamint, ha mégis rendszerváltás volt és most demokrácia van, akkor vajon miért nincs valaki, aki időnként benéz matrjoskához és leellenőrzi, hogy bizonyosan nem ír semmi, nem készül tv interjúra, felszólalásra valamelyik tüntetésen, nem csinál mást csak virágokat öntöz, de még azt is ellenőrzi, hogy a virágok ne legyenek pirosak, csak fehérek, csakis fehérek.

Se, diktatúra, se demokrácia, csak egy hithű kommunista aki, akkor beszél a tanszabadságról, sajtószabadságról, amikor csak akar.

Szóval kedves illetékesek, adjuk meg a menedékjogot ennek a kedves matrjoskának, és adjuk meg neki a magyar állampolgárságot is, ha elvégzi a honosító tanfolyamot, mert megjár neki, mert ő hisz, ő tudja, amíg az ember néz az égre vörös csillag lesz a reménye.

Mágnes - gondolatok a végzetes vonzerőről

Kunhalmi Ágnes. Mágnes. Forrás: kapcsolat.hu

Mágnes ifjú korában (bár még ma sem idős) Ágnes volt. Ám Csermanek (alias Kádár) János utódpártjának  az  jutott eszébe, hogy Ágnesből adottságai alapján könnyedén lehetne mágnest faragni. Mágnest, aki vonzza a választókat. Mágnesünk ehhez megfelelő muníciókkal rendelkezik, hiszen színésznőnek készült és ez a politika hazugságokkal tarkított mezején hasznos lehet, ha ő maga vagy pártja próbál meg valahol egy bűzölgő halmot elhelyezni.  Azt, hogy saját magának diplomát hazudott, vagy azt, hogy bérletet hamisított, nevezhetjük ennek fényében egyszerű helyzetgyakorlatnak. Mágnes amúgy aránylag jó megjelenésű, így a felületes szavazók könnyedén a lépére csalhatók. Az, hogy képes lendületesen beszélni bármiről, szinte alap annak, aki Lélegeztető gép Ildikó néni nyomdokaiba akar lépni.
Mágnesünk a számmisztikában is járatos, hiszen egy csatornakapcsolgatás közben elkapott mondatában azt mondja, a helyére kell tenni 56-ot. Erre persze csak következtetek, de iskolai tanulmányaim alapján úgy tudom, a számegyenesen 56 pontosan az 55 és az 57 között van félúton. Nekem még szavalnom kellett a szorzótáblát, ott az 56 a 7x8-nak vagy a 8x7-nek az eredménye. A történelmi 56-ra mégsem gondolhatok, hiszen Mágnes nem történész, így marad az általa említett 56, számmisztikai fejtegetés. Rákeresek hát a neten, és egy furcsa, de talán ideillő megoldást találok:
Az 56-os, mint a „szerencse kereke”, a felemelkedés és a hanyatlás száma. Jelentése lehet pozitív és negatív, jó és rossz, jelenthet hírnevet, de bukást is. Kétségtelen, hogy ez a szám kizárólag szélsőséget képvisel, nem ismer középutat. 56-os ember nagy hibája, hogy nehezen realizálja az erőpotenciálját, ennek következtében frusztrálttá, csalódottá válhat, mert úgy érzi, vágyait, elképzeléseit nem tudja valóra váltani, ebből adódó kisebbségi érzéseit nagyképű viselkedéssel próbálja palástolni, pedig ha nem hagyja el magát, tervei megvalósulhatnak.
Ezt én megpróbáltam lefordítani: ha szép vagy, de nem annyira, hogy modell legyél, ha ambiciózus vagy, de nem eléggé ahhoz, hogy elvégezz egy egyetemet, ha komika lennél legszívesebben, de nem vesznek fel színésznek, ám folyamatosan tudsz mellébeszélni, akkor jelentkezz az utódpártba, és ha a haza nem is, de a karriered fényre derül.
Ezzel a kis kitérővel érkeztünk meg valódi témánkhoz, a vonzerőhöz, ahhoz a végzetes valamihez, ami néha megmagyarázhatatlan érzelmeket kelt az emberben. Amennyiben túllendülünk a Rómeó és Júlián, valamint Ödipusz történetén, s egyéb tiltott vonzalmakon, akkor is megdöbbenve állhatunk, ha látjuk a koncerteken sikoltozókat. Ám még ennél is perverzebb, ha politikust látunk a kelleténél lelkesebben megéljenezi, itt most a diktatúrák kényszer üdvrivalgásait nem tárgyaljuk.
Tehát áll x vagy éppen y egy lakossági fórumon és a közönségből sokan, láthatóan el vannak ájulva tőle, pedig nem is szép, nem is okos, nem is művelt, sőt kimondottan nagy marhaságokat beszél, ám mindig van egy csoport, melynek tagjai megőrülnek érte.
Mi lehet ennek az oka? Talán az, hogy az emberben, mindenkiben ott a vágy, hogy kiemelkedjen és az éppen beszélő ezt a lehetőséget testesíti meg számára, hiszen az illető csúnyább is, butább is, mint ő, oszt lám, mégis. A másik indíték, hogy az ember alapvetően, mondhatni zsigerileg képes a behódolásra, ez a képesség teszi alkalmassá arra, hogy nagy csoportokat, társadalmakat hozzon létre, mert a közös cél, a fennmaradás mindig fontosabb, mint az, hogy éppen ki a vezető.
Azt, hogy ez a megmagyarázhatatlan vonzerő néha mennyire veszélyes, naponta tapasztalhatjuk, gondoljunk csak arra, hogy Frau Merkel miként lehetett Európa gazdaságilag legerősebb államának a vezetője, és mennyi bajnak kellett történnie, hogy ez a felfoghatatlan vonzalom lanyhulni kezdjen irányában.
Itt vagyunk most, csak az utóbbi években rengeteg tapasztalatot gyűjthettünk a kritikátlan vonzalom okozta bajokról, és mégis vannak és mindig is lesznek, akik hajlandóak tapsolni valakinek, akiről talán ott a lelkük legmélyén tudják, hogy nem érdemli meg.
A világunk veszni fog, s egy megmagyarázhatatlan erő taszítja sírba, egy tévedés, melyben az Ágnesek mágnessé, a tolvajok mágnássá változhatnak

Változás

A dolgok folyamatosan változnak, akár tetszik ez nekünk, akár nem. Két éve nem használtam már ezt a blogoldalt, mert úgy gondoltam, hogy a KAPOSVÁRMOST-on való heti rendszerességű megjelenés elegendő. Olyan változások történtek azonban, melyek miatt újra indítom ezt az oldalt. Történt, hogy a kaposvármoston változtak a kommentelési szabályok, valamilyen peres ügy miatt, így a blogoldaluk bejegyzéseit, csak a facebook-on lehet kommentelni. Az üzenő falról pedig tudjuk, hogy szépen elnyeli a régebbi bejegyzéseket és azzal együtt a hozzászólásokat is.
Én úgy gondolom, fontos, hogy bárki, akinek véleménye van az olvasottakról, az, azokat akadálytalanul el is mondhassa. Pontosan erre találták ki a blog oldalakon a hozzászólás ablakot. Ez azonban a jelenlegi gyakorlat miatt nehézkesen működik.
Ezért úgy döntöttem, duplikálom a MOST-on megjelenő blogjaimat, és itt ezen az oldalon lehetővé teszem, hogy bárki elmondhassa a véleményét, sőt itt még a nevét sem kell vállalni annak, aki nem akarja. Nem fogom moderálni a bejegyzéseket, csak abban az esetben, ha rajtam kívül valaki mást, túlzott vehemenciával támadnak, mert a magyar bírói gyakorlat sajnos még nem nőtt fel az internetes világhoz, és nem szeretnék a kaposvármost-hoz hasonlóan fizetni valaki más meggondolatlansága miatt. 
Szóval akinek véleménye, ellenvéleménye, vagy egyéb megjegyzése van, az bátran írja le. Lehetőség szerint mindenkinek válaszolni fogok.

Kamukáze

A Japánról szóló nyugati mitológia része a kamikáze. Az isteni szél kami káze, ez eredetileg azoknak a trópusi viharoknak volt a neve, amelyek kétszer is elpusztították a Japánra támadó mongol flottát. Aztán később erről az isteni szélről nevezték el azokat a pilótákat, akik a második világháborúban saját életük feláldozásával nekivezették a gépeiket az amerikai hajóknak. 

A taktika eleinte a meglepetés ereje miatt működött, de aztán 4000, feleslegesen feláldozott pilóta ellenére Japán kapitulált.

Ennyit a történelmi előzményről és most jöjjenek a kamukázék. Az elnevezés tőlem ered, a jelenséget viszont nem én találtam fel, szerencsére az csak úgy kialakult. Illetve ez sem igaz, hiszen a politikai kamuhírek terjesztése – legalábbis hazai szinten – az MSZP találmánya volt. Emlékezzünk a suttogó propagandára, melynek keretében valós és képtelen állítások szájról szájra terjesztésével értek el sikereket. Ez a technika azóta átköltözött a világhálóra, azon belül is a Facebookra.

Az alap technika maga maradt, csak a terjedési sebesség sokszorozódott meg, ezzel együtt azonban a hatékonyság arányosan csökkent. Amikor félóránként megjelenik az üzenőfalon valami égbekiáltó disznóság, akkor az ingerküszöb emelkedik. Olyan ez, mint amikor a szervezet alkalmazkodik a magaslati levegőhöz és több vörös vérsejtet hoz létre, hogy könnyítse az oxigénfelvételt. A kamuözön viszont nagyon felviszi az érzékenységi küszöböt, a valós stiklik már eltörpülnek a kamubűnök mellett. Persze mindennek van határa, gondoljunk csak a 4000 milliárd forintnyi, táskában elhordott gyémántra, ami nem futott túl nagy karriert Kamurániában, ez is mutatja, hogy azért még a hülyeségnek is vannak korlátai, még akkor is, ha ez néha nem így tűnik.

Térjünk azonban vissza korunk hősére, a kamukázéra. A kamukáze a maga eszközeivel próbál küzdeni a jelenlegi kormány ellen. Természetesen a kormányoldal hívei közt is akadnak bőven kamukázék. Miként Virág elvtárs mondta volt, csapásokat kapunk és csapásokat adunk. 

Tehát a kamukáze megoszt mindent, ami terhelő lehet a kormányra, attól függetlenül, hogy a megosztott tartalom alapvető marhaságfaktora mekkora. Az ösztönös kamukáze ezt egyáltalán nem vizsgálja, a tudatos kamukáze pedig a szent cél érdekében terjeszti, azt gondolván, hogy ez a csapásözön majd, miként az egy irányba mutató vektorok, olyan pusztító erővé egyesül, mely elmossa a … 

Mit is? Nos, itt van az első hiba, mert miközben a csapások első látásra egy irányba mutatnak, ám a valóságban, ezernyi valós és vélt sérelemből, saját, kormányfüggetlen csalódásból állnak össze. A második hiba, hogy a gonoszság, már ha egyáltalán az, ami ellen küzdenek, nem legyőzhető egy másik negatív tulajdonság, a butaság által. Negatív szorozva negatívval ugyan pozitív, ám ez a művelet csupán összeadás és a végeredmény egy még negatívabb szám. Vagyis, ha igaz lenne az állítás, miszerint a buták miatt jött létre a jelenlegi állapot, akkor ezt az állapotot, még több butaság hozzáadásával nem lehet megváltoztatni.

Mindezt azonban a kamukáze nem tudja, mert a visszajelzések pozitívak. Jönnek a lájkok, a megosztások, a kamu él és terjed, csak éppen célt nem ér. Nem ér célt, mert a közönsége korlátozott, csak azokat éri el, akik a befogadására hajlamosak. 

Amit elér, az viszont pusztító, és pontosan azt pusztítja el, amit erősíteni kíván, az ellenzéki megújulást. Így nem tud létrejönni egy valós erő, mert mindenki a kamuban hisz, ám a kamu nem termel ki magából valódi politikai tehetségeket, nem gyűjt kopogtató cédulákat, nem ír valódi, eladható, alternatív kormányprogramot. Mert az, hogy mindenkit lecsukunk, akinek ebben a kurzusban jól ment, nem program, és még a kevésbé cizellált gondolkodásúak részére is belátható, hogy nem több kamunál. Egy olyan országban, ahol úgy ment át a szocializmus piacgazdaságba, hogy közben senkinek a haja szála nem görbült, sőt egyes kommunista háttéremberek módos üzletemberekké válhattak, nos, egy ilyen országban bizony minden ilyen ígéret csupán kamu, és miként homokra, úgy kamura sem érdemes várat építeni, lásd a szocialista suttogó propaganda hosszútávú eredményét.

Mindezzel együtt kamukázénak lenni jó szórakozás, az ember kikapcsolódhat anélkül, hogy lőnének rá, mint elődjére a kamikázéra.

Homokóra (Avagy a blog-író magányossága)

A címben idézett slágerrel annyiban vagyok egy platformon, hogy ülök a szobámban egyedül, ám sem bús nem vagyok, s a múltra sem gondolok, illetve ez nem egészen igaz, hiszen eszembe jut a kinti bambusz fotelom és a kerti tó, de igazából a benti relax fotelommal is beérem és a kerti tóból importált halak az akváriumból ugyanolyan szenvtelenül néznek rám, ahogy a tóból szoktak. Alaptermészetemtől amúgy is idegen a bevezető dalt átlengő búsongó nosztalgia.

Ha szabálykövető ember lennék, akkor most vagy a múlt évet értékelném, vagy az idei kilátásokat elemezném, de nem látom értelmét. A múlt úgyis folyamatosan változik bennünk, akár csak a jövő. Az útelágazások csupán variációi annak, miként jutunk el ugyanoda. A jövő - miként a múlt is - megváltoztathatatlan, bár örökké változó. Igazából egy dolog nem változik soha: a jelen. Jövőt választhatunk magunknak és átértelmezhetjük a múltat, ám a jelen önmagában való és természetéből adódóan nem változtatható addig, míg múlttá nem lesz.

Tehát a jelenről írok, ami minden leütéssel szépen múlttá lesz, hogy az olvasók tekintete nyomán újra jelenné, majd múlttá váljon. A halak természetük szerint némán néznek rám, ők már az elejétől nem értik ezt az egészet. A tegnapi pattogatott kukorica morzsáiból lebeg még néhány felettük, vasárnapi idill nekem, és örökkévaló nekik. Persze tudom, mindez illúzió és csak annyiban különbözünk, hogy az én akváriumom valamivel nagyobb, ám nem annyival, hogy bármiben is különbnek érezhetném magam náluk.

Az én akváriumom falai épp oly áttetszőek, mint az övék és épp oly átléphetetlenek is. Sőt átléphetetlenebbek, mert ők legalább néha, ha félrehúzom a tetőt, kiugorhatnak a semmibe, hogy aztán az idegen közegben tehetetlenül vergődjenek a parkettán. Nekem azonban nincs hova ugornom, s ha volna is, nem hiszem, hogy lenne, aki felmarkolna és visszacsúsztatna a megszokott környezetbe.

Az útelágazások csupán variációi annak, miként jutunk el ugyanoda.

Egyetlen illúzióm marad csak arra, hogy kirándulásokat tegyek a falakon túlra, ezért püfölöm hát a billentyűket, ezért veszem kezembe a könyveket, hogy mint az ismeretlenbe ugró hal, biztonságos kirándulásokat tegyek a falakon túlra.  Persze mondhatják, ez nem a valóság, csak halvány tükörképe annak. Ez azonban nem így van, ha ellátogatnék Brazíliába, és az óriás folyamok mentén burjánzó esőerdőbe, attól még Updike Brazíliája vagy Sepúlvéda veszélyekkel teli őserdeje ugyanolyan eleven maradna. Bradbury szinte bizonyosan nem járt a Marson, Mars béli krónikái azonban egy hihető világot rajzolnak elénk, talán varázslatosabbat, mint ami arra a pár kiválasztottra vár, akik - ha a tervek megvalósulnak - 2026-ban indulnak az ismeretlenbe.

Talán azért jelentkeztek erre a különleges és végletes feladatra (végletes és végzetes, mert a tervek szerint nem lesz visszatérés, onnan nem vezet vissza út) 200 000-en, mert azt gondolhatják, átléphetnek egy falat, de ez persze csak illúzió. Illúzió, mert ugyanannak az akváriumnak egy távoli, s mégis közeli sarkában várnak majd a végső utazásra, arra, amely talán valóban átsegít a falon. Lehet, átsegít, ahhoz azonban nem kell olyan messzire utazni, mint Satre novellájának hőse sem ment túl messzire, mégis majdnem átjutott a falon, aztán sírva, nevetve ünnepelte, hogy mégsem.

Nézem a halakat és azt gondolom, ők pedig engem néznek, ez lehetne akár egy interakció kezdete is, de nem az. A világ más számukra és más számomra. Egymástól egy méternyire létezünk két különböző, ám a dolgok kiszámíthatatlansága folytán mégis egy térben lévő világban.

Reménytelenül, s mégis reménnyel teli szívvel nézek a halak szemébe, s a körém gyűlő csillagok fényében meglátom arcomat a falon túl, szám szélén a megszokott, visszafogott fél mosoly. Becsukom a laptopot, s a fotelban mozdulatlanul csomagolni kezdek egy újabb utazásra.

Tószt

Gáspár Menyhért megtörülte bajuszát, felállt, s poharát, mely jóféle otelló borral volt telítve, a plafon felé emelte, s imígyen szólott:

- Mostan az igazságnak pillanata volna itt, ha nyelvem e kiváló nedűtől meg nem bicsaklana a hangzók hullámain. Mert mit is rejt a szó: igazság? Benne ott van az iga, mely alá fejünket mindannyinknak le kell hajtani, s húzni, vonni a tiszta szív ekéjét a hazugság szántóföldjein, hogy valahol egy barázdában majd megcsillanjon, mint elásott régi pénz, amit keresünk. Aztán bizony ott van a szóban a gazság is, hiszen ki ellenesünkre tör, ármánykodásait igazsággá leplezve teríti elébünk.

Láthatjátok hát, mily bölcsek voltak eleink, kik e két oly ellentétes fogalmat egy egyszerű i hangzóval különböztettek csak meg, hogy rajta, mint mérleg tűjén billegjen életünk.

Jó, jó türelem. Tudom, ti többet akartok annál, hogy szavainkat ízekre szedve oktassalak benneteket, de tudnotok kell, présházamban a szőlő leve könnyebben forr éltető nedűvé hordóimban, mint ahogy fejemben összeérik iszonytató világunk képlete. Mert valahányszor - ellenállván a bor további csábításának - kitekintek az ablakon, hogy vidékünk erdőkkel, gyümölcsösökkel keretezett messzeségét szemlélve napi gondjaim elcsendesítsem, rövidesen ki kell mennem, s míg veséim jó működésének forró bizonyítéka öntözi kertemet, az aranyszín sugárral megpróbálok szabályos gyorsan tűnő nyolcasokat rajzolni a levegőbe.

Rátok gondolok mindig, kik már évtizede várjátok a pillanatot, mikor kinyilatkoztatom, kimondom, kifejtem, előadom, levezetem nektek a megoldást, a képletet, az egyenletet, a mindent.

Nos ilyenkor visszatérvén szobámba a folyadékveszteség azonnali pótlásra vár. Ekkor aztán gyertyát gyújtok, s aláereszkedem pincém hűvösébe, hol a jó lösz talaj szépen formált ívei őrzik a nedűt, a savanykás, édes gyönyörűséget. Amikor aztán kancsómat a csap alá helyezem, a hűvös, vörös, zamatos csurranásban, csak a legelvetemültebbek láthatják az előbbi forró sárga csobogás előképét. Mert asszony a bor, mely kezdeti hűvösségével csihol szívünkben szikrát.

Visszatérek hát szobámba s egyetlen megmaradt kristály poharamba töltvén munkám drága gyümölcsét, rátok gondolok mindig, kik már évtizede várjátok a pillanatot, mikor kinyilatkoztatom, kimondom, kifejtem, előadom, levezetem nektek a megoldást, a képletet, az egyenletet, a mindent.

Mondom, ilyenkor eszembe juttok mindig. Látom magam előtt itt a vacsorát, midőn egy nemrég még visító, mosdatlan lény ledarált, megpaprikázott tagjain ülünk tort. Állandóan látom magam előtt e jelenetet, s a bor illata valahol az agyamban a kolbász illatával keveredik, bizony olyankor megfogadom a töltött káposztára, melyet csak itt nálatok fogyasztok, hogy a következő alkalomra elhozom nektek, elétek teszem, amit annyira vártok. Majd lenyelem az első kortyot, s rá szépen sorban a többit is, míg a kancsó kiürül. Aztán nézek az ablakon, de tekintetem alig rebbenhet a szilvafákon túl, mert már érzem: feszül, kitörni vágy belőlem a bornak salakja. Bocsássatok meg, egy pillanatra ki kell mennem.

Gáspár Menyhért kinn a csillagos téli ég alatt azon tűnődött, miközben bőven folyt belőle a hóra a bor maradéka, hány disznótoron át kell még várakoztatnia egyre türelmetlenebb barátait? Elvégezvén dolgát, aztán a csillagokról a hóra tekintett, s ott a forró lé ütötte szakadékok kirajzolták előtte, mit oly régóta keresett. Sietve tért hát vissza, s midőn belépett, a lárma elcsendesült. Akkor Gáspár Menyhért újra töltötte poharát, ismételten a plafon felé emelte, s ennyit mondott:

- Az igazság pedig a borban vagyon.

Utoljára

"Minden évben elkövetkezik az az áldott pillanat, mikor tudjuk, hogy most nyírjuk utoljára a gyepet." - írja Updike Az eastwicki boszorkányok című zseniális regényében, amelyből persze sikerült Hollywoodnak egy borzalmas filmes változatot készítenie, amelyben még véletlenül sem található a fenti finomságokból semmi.

Most azonban nem erről fogok írni, hanem ennek analógiáján arról, hogy sajnos minden évben tudom, eljön a pillanat, amikor utoljára írok blogot a kertben. Lehet, pont ez a pillanat az. Méltó módon kell hát búcsúznom életem origójától, az indulás és a megérkezés kapujától.

Minden reggel, mielőtt útra kelek, kijövök ide a tóhoz, ha a hajnal fénye már nem elegendő, felgyújtom a lámpákat és megköszönöm csak úgy a mindenségnek, hogy innen indulhatok el újra, és újra annak reményében, hogy ide is érkezem meg. Egyfajta vallás ez, a halkan csobogó apró vízesések, a tóban úszkáló tarka halak, a vízinövények és a tavat körülölelő bokrok rituáléja.

Olyan ez, mint a könyvek örök érvényű mondatai, ezeket keresem, miközben olvasok, a történet csak keret, váz, amire a sok átlagos mondat közé odafűzi a szerző azt a pár zseniálisat, amiért érdemes olvasni és amiért érdemes írni is.

Amikor ennek a tónak a tükrébe nézek, néha látom felvillanni ezeket a mondatokat, könyvek lapjai csillognak a vízen, mintha egyesülni akarna az élő organizmus és a szellemi erő, mintha jobb lenne a világ azokban a pillanatokban.

Mi a jó fenéért van az emberben ennyiféle plusz, ennyiféle érzék, alkotókészség, ha tulajdonképpen nincs is szüksége rá.

Nem mintha a világ úgy általában lehetne jobb vagy rosszabb, a világ olyan, amilyen, csak én változok azokban a pillanatokban olyanná, aki jobbnak érzi ezt az amúgy mindig ugyanolyan világot. Önbecsapás ez, de milyen jó önbecsapás, elvonatkoztatni a valóság cseppet sem szívderítő tényeitől, az igazságtól, miszerint nincs igazság, csupán a létért folytatott harc van, harc egy olyan létért, amiért nagyjából nem érdemes harcolni. Ilyenkor kell elgondolkodni azon, hogy mi a jó fenéért van az emberben ennyiféle plusz, ennyiféle érzék, alkotókészség, ha tulajdonképpen nincs is szüksége rá. Ebből a paradoxonból táplálkoznak a művészetek, a sport és ebből kel életre a globális szórakoztatóipar. Az ember túl okos bizonyos szempontból és emiatt túl kevés energiát, időt fordít a többség a túlélésre, sőt a túlélésen túli, a fentiekből fakadó igények kielégítésének kényszere sem elegendő ahhoz, hogy a többség napjait kitöltse.

Nem a gondolkodó, hanem az unatkozó ember alakítja a világot, miatta készülnek az újabb és újabb kütyük, tv-k, zenedobozok, filmek, vetélkedők stb. Ezek a szórakozást segítő dolgok mérhetetlenül jelentős részt vesznek ki a föld ásvány- és energiakészleteiből, nem néztem utána pontosan, de lehet többet, mint az élelmiszer-termelés. Szórakozunk, tehát vagyunk, ez a képlet, és bizony ősi képlet ez. Mondhatnánk unalmunkban tesszük tönkre a Földet, egészen addig, amíg végül az ilyen kis kertek, mint az enyém is luxussá válnak, olyan hellyé- mely - ha pillanatokra is, de - elhiteti velünk, hogy van még remény, pedig, ha jól meggondoljuk, reményünk arra, hogy filozófiailag tömegesen emberhez méltó életet éljünk, soha nem volt tízezer éve se, és most sincs.

Persze, nem mondom, hogy ez baj, a világ olyan, amilyen. A mi világunk pedig ilyen, a kőkorszaki ösztönök vezérelte ember bekapcsolja a tabletjét, és mondjuk elolvassa ezt, aztán vagy lájkolja, vagy lehülyézi magában a szerzőt, esetleg kommentben is elmondja a véleményét, hogy egyetért vagy nem ért egyet, aztán legurít egy sört vagy elkortyol egy teát, és utánanéz, van-e valami jó műsor a tv-ben. Minden amit tesz a génjeiben kódoltan, pusztítja a jövőt, miközben néha fohászkodik a reményhez, ami - mint tudjuk - soha nem volt.

Jó volt itt, a tó partján utoljára ebben az évben blogot írni arról, hogy nincs mit írni, illetve van, ha úgy akarjuk, de értelme nem több, mint nem írni. Ennyi most innen, ebben az évben utoljára.

Hová forduljon az ember?

(A kérdés újragondolva)

„Hová forduljon az ember, ha nem tartozik a harcosok közé,
nem dob be ablakot, nem tép föl uccaköveket?
Hová forduljon az ember, ha nem tartozik a harcosok közé
és nem elégedetlen, bár nem elégedett?”

József Attila: Hová forduljon az ember?

Januárban már megjelent egy írásom ezzel a címmel és lám, egy szűk év után ismét itt vagyok. Itt vagyok, és újra ezt kérdezem, mert a kérdés jogos és állandó. Az átlagembernek nincs hova fordulni és néha a nem átlagnak sincs. Mert aki segíthetne, az nem akar, aki meg akarna, az általában nem tud.

Vigasztalást, azt éppen kaphat a szerencsétlen, baráttól, családtól, vallástól, ezoterikus gurutól. Attól azonban még marad a probléma, a magas törlesztőrészlet, a lefoglalt autó vagy bármi más, ami napi létét veszélyezteti.

Hová fordulhat hát az ember, ha úgy érzi, a segíts magadon, az Isten is megsegít elve sem működik, és nem látszik más, csak egy sötét alagút, melynek a végén nem a fény vár, hanem egy hatalmas megmászhatatlan sziklafal.

Ha most leülünk és elkezdjük az emberiség bölcseinek tanácsait számba venni, az időnk szépen eltelik, de nem biztos, hogy lesz egy tanács is a könyvek mélyén, akár egyetlen egy is, ami adott helyzetben jó nekünk. Mert mit tudhat mai kínjainkról Buddha, mit tudhat Jézus, Mohamed, Lao-Ce, Lin-Csi és a többi bölcs? Semmit és persze mindent, mert a világ, benne az ember sokat változott, ám alapjában mégis minden ugyanolyan.

Ha a hajnal úgy ront rá napról napra, mint dühödt zsarnok, ki nyugalmát széttépni kész, annak nincs hova fordulni és nem is kell, a világ sem változik s a nézőpontja sem, ebben kell megnyugodni.

Ha az ember nem elégedetlen, bár nem elégedett, ha a hajnal úgy ront rá napról napra, mint dühödt zsarnok, ki nyugalmát széttépni kész, annak nincs hova fordulni és nem is kell, a világ sem változik s a nézőpontja sem, ebben kell megnyugodni. Aztán elkezdeni kibontani a szépet a semmiből, a csúfból, a lehetetlenből. Mert a szép mindenütt ott lakik, csak nyitott szemmel kell járni, befogadó módon élni, és figyelni, figyelni minden pillanatban nagyon.

Miként a fent idézett költő is tette, nehéz sorsából, gyönyörű sorokat préselt ki az idő. Figyeljünk rá is és a többiekre, akik a tévelygőknek áldozták életük, akik megtették helyettünk, hogy szépnek látták, vagy inkább így pontosabb: szépen látták a csúfat is, és törődtek vele, hogy ez a látásmód megmaradjon.

Mi legalább annyiban szerencsések vagyunk, hogy örököltünk egy csodás nyelvet, egy páratlan eszközkészletet, melynek segítségével másként láthatjuk a világot, melyen olyan zsenik szólnak hozzánk, akiket csak mi érthetünk igazán, mert nincs, aki más nyelvre teljes értékűen lefordítsa őket.

Hová forduljon hát az ember? A legjobb, ha a könyvespolc felé fordul, s kedve, baja szerint választ valamit. A gondokat persze az sem oldja meg, és vigaszt sem mindig ad, de a sorok közül biztosan kivirít a bizonyosság, ha másért nem, ezért biztosan érdemes volt ide megszületnünk.