Mond csak

Változás

A dolgok folyamatosan változnak, akár tetszik ez nekünk, akár nem. Két éve nem használtam már ezt a blogoldalt, mert úgy gondoltam, hogy a K...

2015. december 3., csütörtök

Utoljára


virág

"Minden évben elkövetkezik az az áldott pillanat, mikor tudjuk, hogy most nyírjuk utoljára a gyepet." - írja Updike Az eastwicki boszorkányok című zseniális regényében, amelyből persze sikerült Hollywoodnak egy borzalmas filmes változatot készítenie, amelyben még véletlenül sem található a fenti finomságokból semmi.
Most azonban nem erről fogok írni, hanem ennek analógiáján arról, hogy sajnos minden évben tudom, eljön a pillanat, amikor utoljára írok blogot a kertben. Lehet, pont ez a pillanat az. Méltó módon kell hát búcsúznom életem origójától, az indulás és a megérkezés kapujától.
Minden reggel, mielőtt útra kelek, kijövök ide a tóhoz, ha a hajnal fénye már nem elegendő, felgyújtom a lámpákat és megköszönöm csak úgy a mindenségnek, hogy innen indulhatok el újra, és újra annak reményében, hogy ide is érkezem meg. Egyfajta vallás ez, a halkan csobogó apró vízesések, a tóban úszkáló tarka halak, a vízinövények és a tavat körülölelő bokrok rituáléja.
Olyan ez, mint a könyvek örök érvényű mondatai, ezeket keresem, miközben olvasok, a történet csak keret, váz, amire a sok átlagos mondat közé odafűzi a szerző azt a pár zseniálisat, amiért érdemes olvasni és amiért érdemes írni is.
Amikor ennek a tónak a tükrébe nézek, néha látom felvillanni ezeket a mondatokat, könyvek lapjai csillognak a vízen, mintha egyesülni akarna az élő organizmus és a szellemi erő, mintha jobb lenne a világ azokban a pillanatokban.
Mi a jó fenéért van az emberben ennyiféle plusz, ennyiféle érzék, alkotókészség, ha tulajdonképpen nincs is szüksége rá.
hal
Nem mintha a világ úgy általában lehetne jobb vagy rosszabb, a világ olyan, amilyen, csak én változok azokban a pillanatokban olyanná, aki jobbnak érzi ezt az amúgy mindig ugyanolyan világot. Önbecsapás ez, de milyen jó önbecsapás, elvonatkoztatni a valóság cseppet sem szívderítő tényeitől, az igazságtól, miszerint nincs igazság, csupán a létért folytatott harc van, harc egy olyan létért, amiért nagyjából nem érdemes harcolni. Ilyenkor kell elgondolkodni azon, hogy mi a jó fenéért van az emberben ennyiféle plusz, ennyiféle érzék, alkotókészség, ha tulajdonképpen nincs is szüksége rá. Ebből a paradoxonból táplálkoznak a művészetek, a sport és ebből kel életre a globális szórakoztatóipar. Az ember túl okos bizonyos szempontból és emiatt túl kevés energiát, időt fordít a többség a túlélésre, sőt a túlélésen túli, a fentiekből fakadó igények kielégítésének kényszere sem elegendő ahhoz, hogy a többség napjait kitöltse.

Nem a gondolkodó, hanem az unatkozó ember alakítja a világot, miatta készülnek az újabb és újabb kütyük, tv-k, zenedobozok, filmek, vetélkedők stb. Ezek a szórakozást segítő dolgok mérhetetlenül jelentős részt vesznek ki a föld ásvány- és energiakészleteiből, nem néztem utána pontosan, de lehet többet, mint az élelmiszer-termelés. Szórakozunk, tehát vagyunk, ez a képlet, és bizony ősi képlet ez. Mondhatnánk unalmunkban tesszük tönkre a Földet, egészen addig, amíg végül az ilyen kis kertek, mint az enyém is luxussá válnak, olyan hellyé- mely - ha pillanatokra is, de - elhiteti velünk, hogy van még remény, pedig, ha jól meggondoljuk, reményünk arra, hogy filozófiailag tömegesen emberhez méltó életet éljünk, soha nem volt tízezer éve se, és most sincs.
vízesés
Persze, nem mondom, hogy ez baj, a világ olyan, amilyen. A mi világunk pedig ilyen, a kőkorszaki ösztönök vezérelte ember bekapcsolja a tabletjét, és mondjuk elolvassa ezt, aztán vagy lájkolja, vagy lehülyézi magában a szerzőt, esetleg kommentben is elmondja a véleményét, hogy egyetért vagy nem ért egyet, aztán legurít egy sört vagy elkortyol egy teát, és utánanéz, van-e valami jó műsor a tv-ben. Minden amit tesz a génjeiben kódoltan, pusztítja a jövőt, miközben néha fohászkodik a reményhez, ami - mint tudjuk - soha nem volt.

Jó volt itt, a tó partján utoljára ebben az évben blogot írni arról, hogy nincs mit írni, illetve van, ha úgy akarjuk, de értelme nem több, mint nem írni. Ennyi most innen, ebben az évben utoljára.

2015. december 1., kedd

Hová forduljon az ember?

(A kérdés újragondolva)

„Hová forduljon az ember, ha nem tartozik a harcosok közé,
nem dob be ablakot, nem tép föl uccaköveket?
Hová forduljon az ember, ha nem tartozik a harcosok közé
és nem elégedetlen, bár nem elégedett?”
József Attila: Hová forduljon az ember?
Januárban már megjelent egy írásom ezzel a címmel és lám, egy szűk év után ismét itt vagyok. Itt vagyok, és újra ezt kérdezem, mert a kérdés jogos és állandó. Az átlagembernek nincs hova fordulni és néha a nem átlagnak sincs. Mert aki segíthetne, az nem akar, aki meg akarna, az általában nem tud.
Marno Hedvig festménye

Vigasztalást, azt éppen kaphat a szerencsétlen, baráttól, családtól, vallástól, ezoterikus gurutól. Attól azonban még marad a probléma, a magas törlesztőrészlet, a lefoglalt autó vagy bármi más, ami napi létét veszélyezteti.
Hová fordulhat hát az ember, ha úgy érzi, a segíts magadon, az Isten is megsegít elve sem működik, és nem látszik más, csak egy sötét alagút, melynek a végén nem a fény vár, hanem egy hatalmas megmászhatatlan sziklafal.
Ha most leülünk és elkezdjük az emberiség bölcseinek tanácsait számba venni, az időnk szépen eltelik, de nem biztos, hogy lesz egy tanács is a könyvek mélyén, akár egyetlen egy is, ami adott helyzetben jó nekünk. Mert mit tudhat mai kínjainkról Buddha, mit tudhat Jézus, Mohamed, Lao-Ce, Lin-Csi és a többi bölcs? Semmit és persze mindent, mert a világ, benne az ember sokat változott, ám alapjában mégis minden ugyanolyan.
Ha a hajnal úgy ront rá napról napra, mint dühödt zsarnok, ki nyugalmát széttépni kész, annak nincs hova fordulni és nem is kell, a világ sem változik s a nézőpontja sem, ebben kell megnyugodni.
Marno Hedvig festménye
Ha az ember nem elégedetlen, bár nem elégedett, ha a hajnal úgy ront rá napról napra, mint dühödt zsarnok, ki nyugalmát széttépni kész, annak nincs hova fordulni és nem is kell, a világ sem változik s a nézőpontja sem, ebben kell megnyugodni. Aztán elkezdeni kibontani a szépet a semmiből, a csúfból, a lehetetlenből. Mert a szép mindenütt ott lakik, csak nyitott szemmel kell járni, befogadó módon élni, és figyelni, figyelni minden pillanatban nagyon.

Miként a fent idézett költő is tette, nehéz sorsából, gyönyörű sorokat préselt ki az idő. Figyeljünk rá is és a többiekre, akik a tévelygőknek áldozták életük, akik megtették helyettünk, hogy szépnek látták, vagy inkább így pontosabb: szépen látták a csúfat is, és törődtek vele, hogy ez a látásmód megmaradjon.
Mi legalább annyiban szerencsések vagyunk, hogy örököltünk egy csodás nyelvet, egy páratlan eszközkészletet, melynek segítségével másként láthatjuk a világot, melyen olyan zsenik szólnak hozzánk, akiket csak mi érthetünk igazán, mert nincs, aki más nyelvre teljes értékűen lefordítsa őket.
Hová forduljon hát az ember? A legjobb, ha a könyvespolc felé fordul, s kedve, baja szerint választ valamit. A gondokat persze az sem oldja meg, és vigaszt sem mindig ad, de a sorok közül biztosan kivirít a bizonyosság, ha másért nem, ezért biztosan érdemes volt ide megszületnünk.

2015. november 23., hétfő

Ha volna kedvem


bohóc
Csak ülnék itten, s láblóbálnék, de nincs szerencsém, mostanság még a földig leér, mert szék van még csak én alattam, s nem ködbe vesző szakadék. Persze attól, hogy nincsen kedvem, írhatnék bármit, bármiről. Lehetne jó is az az írás, de nem esne jól, mert nincs miért és nincs miről és nincs minek írni. Így csupán várom álmosan, hogy valaki jön és én helyettem megírja azt, ami van. Vagy valami mást, az is mindegy lenne.

Ha volna kedvem, lehetnék szép is, és okos, kedves, de mondd, mit ér. A halak a tóban úgyis tudják, jó és rossz kedvem megvehető, s azt is, mennyiért.
Ha volna kedvem, megoldhatnék ezt, azt, tehetnék úgy, mint aki ért, bármihez vagy bármi máshoz. Búcsút inthetnék a felmelegedésnek, a betegségeknek, búnak, bűnnek, ha egy kicsi kedvem volna, az ilyen kedv bizony sokat ér.
Ha kedvem volna, megtehetném azt is egy vicces hajnalon, hogy a napot a holddal felcserélem, s megérném magam a pénzemért.
Búcsút inthetnék a felmelegedésnek, a betegségeknek, búnak, bűnnek, ha egy kicsi kedvem volna, az ilyen kedv bizony sokat ér.
Ha volna kedvem, egy unalmas estén jó blogot írnék, de sehol nincs e kedv, s ha lesz, majd  ellenállok, nem írok semmit, mert jelenleg nincs még minek.
Láthatjátok, bárki lehetnék, bármit megtehetnék, ha kedvem volna, csak azt kedvet, nincs honnan vennem, így maradok a csendes semminél.

2015. november 17., kedd

1984


csuklya
Egy ember valahol egy orosz repülőtéren várja, hogy megtörténjen a csoda. Ám a csoda néha sokáig, olykor örökké várat magára. Nagyon jól tudja ezt egy másik Londonban, egy dél-amerikai ország nagykövetségén rostokoló ember, aki hasonló cipőben jár.

Mindketten lerántottak egy leplet onnan, ahonnan nem kellett volna, s bár nem derült ki sokkal több, mint amit sejtettünk, miszerint a király meztelen, ám arra nem gondoltunk, hogy tetőtől talpig gyantáztat a szentem, és rejtjeleket tetováltat a micsodájára.
Nos, így állunk most, és csak sajnáljuk ezt a két embert, akik számára megállt az idő. Bár vannak, de még sincsenek, sorsuk nem példa, nem hősi jelkép, csupán figyelmeztetés.
A király meztelen, ám arra nem gondoltunk, hogy tetőtől talpig gyantáztat a szentem, és rejtjeleket tetováltat a micsodájára.
Mit tanulhatunk tőlük? Nem sokat, csupán annyit: vannak, akik bármit tudhatnak rólunk. Ez sokakat zavarhat, ám ha az ember nem politikus, vagy éppen milliárdos, akkor igazából nem sokat kezdhetnek vele. Tudják, hogy van bankszámlája, és hogy fizetésnapon rohan, hogy levegye róla az összes pénzt, nehogy levonjanak valamit, amire nem  számított. És akkor mi van.
ágyú
Az ember kíváncsi lény. Vannak elméletek, melyek szerint a nyelvek kialakulását nem a vadászat, vagy más gazdasági tevékenység, hanem a pletyka generálta. A kíváncsiság mellyel szinte minden emberi közösség a saját tagjaira tekint, most globálisan is megtestesül.

Szóból lettünk, s szóvá leszünk. Vagyis vala az ige, mi testté lőn, s a test igéket mond. A kör bezárult. Nem történt más, mint valódi természetünk immár megtalálva új, modern eszközeit teszi, amit tennie kell, begyűjti az információkat, s ha majd kell, él velük, s gyanítom, akkor is él majd velük egy idő után, ha nem kell.
madár
Mert valljuk be, a nagytestvér mi magunk vagyunk, valóságos és kitalált személyek életét figyeljük a képernyőket bámulva, mintha nem lenne mindegy, mi történik velük, elválik e x műsorvezetőnő y énekestől, vagy hogy éppen ki ölte meg a milliomos villa kertészét.

Igazából engem nem érdekel, ki mit tud vagy vél tudni rólam. Ezeket a sorokat is a google-ban írom, és bizonyosan, miközben pötyögöm, valahol egy igen okos szoftver megpróbálja kitalálni, miért teszem, aztán meg azt, mit lehet eladni nekem. A szoftver bizonyára szomorú kicsit, mert a gépemen linux operációs rendszer fut.
Most erősen gondolkodom azon, hogy leírjam-e a bomba, és a tőzsde szavakat, mert lehet, megerősítik a londoni tőzsde védelmét.
Azért szomorú, mert ebből tudja, bizonyos dolgokra nem vagyok vevő. Ám mivel annyira talán még nem fejlett, ide írom neki, hogy én képes vagyok bemenni bármilyen nagy hipermarketbe egy liter tejért, és arra is képes vagyok, hogy csak azzal az egy literrel jöjjek ki belőle. Még akkor is, ha tele van az üzlet fél áron kínált márkás árukkal.
barack
Most erősen gondolkodom azon, hogy leírjam-e a bomba, és a tőzsde szavakat, mert lehet, megerősítik a londoni tőzsde védelmét. Főleg, ha megtudják, hogy nagy mennyiségben vásároltam salétromot, szénport és ként.

Na, de nem viccelődöm, inkább megyek, eszem egy barackot. Nyugi, kajszit és nem obamát.

2015. november 9., hétfő

Ami elromolhat, az el is romlik


képlet
Bizony előfordul, nem is olyan ritkán, hogy hiába tervezünk meg valamit gondosan, végül egy váratlan dolog közbejön. Ilyenkor gyakran nem értjük, mi történt és magunkat, vagy valaki mást hibáztatunk, pedig igazából nincs rá okunk. A világ pont attól érdekes, hogy soha nem tudhatjuk száz százalékra, mi fog történni. Vannak bombabiztos valószínűségek, de ott is lehet valami másként.

Amennyiben ez nem így lenne, akkor a világ csupán matematikai képletekkel leírható folyamat volna, s benne minden, ha nem is egyszerűen, de kiszámítható módon létezne. Ám az, hogy a mikrovilágban immár bizonyítottan nem minden történés jósolható meg pontosan, az, hogy egy részecske helyének csak valószínűsége van, mely közelíthető ugyan, de pontosan nem értelmezhető, az én olvasatomban akár Isten létezésének is bizonyítéka lehet. Igen, ebben Einstein tévedett, nincsenek rejtett paraméterek, és Isten bizony kockázik.
Miként azt Mallarmé zseniális költeményében mondja, egy kockadobás soha nem törli el a véletlent. Bizony, Isten kockázik és bár mindenható, sokszor csak próbálkozik, a végtelen neki sem adja meg magát egykönnyen.
Kockázunk folyamatosan, fejünk egy nagy játékterem, s a véletlen mint örök esély ott lebeg a közeli és a távoli jövőben, nem menekülhetünk.
Mallarmé költő volt s már a tizenkilencedik században megsejtett valamit abból, amit a huszadik századi fizika oly szenvedélyesen kutatott. Ő ösztönösen tudta, amit a tudósok kísérletekkel és számításokkal próbáltak cáfolni, vagy bizonyítani: Minden gondolat kockadobás.
kocka
Igazából ezt akkor érthetjük meg, ha megpróbáljuk kitalálni, mit fogunk gondolni a következő pillanatban. Nem tudjuk, a gondolatok valahonnan előbukkannak, és aztán átadják helyüket a következőnek.

Kockázunk folyamatosan, fejünk egy nagy játékterem, s a véletlen mint örök esély ott lebeg a közeli és a távoli jövőben, nem menekülhetünk. Nem véletlen, hogy a meditációs technikák éppen, mint Einstein gondolta, a véletlent próbálják kiszűrni. Lényegük, hogy egy síkúvá, egy hegyűvé tegyék a gondolatokat, így véve elejét a kockázásnak.
Ám a valódi kérdésre, hogy honnan jönnek és hova mennek azok a bizonyos gondolatok, nincs válaszuk, a világ működése nem írható le, csak közelíthető, az elméletek és a kísérletek elvesznek két kvantumugrás között. Minden pillanat egy új kezdet, s egy új vég is egyben, életünk egy kockadobás, kezdet és vég minden pillanatban.

2015. november 6., péntek

Számtalan szabály


szabályok
Most kicsit unalmas témát választottam, a szabályok hasznáról fogok írni, lehetőleg szabályosan. Ezzel próbálom megfricskázni a szabályt, miszerint és mindig érdekesen írok.

Íme, máris a téma mélyén vagyunk: szabály és szabályszegés, lehet-e szabályok nélkül élni, és hasznos lehet-e néha megkerülni a szabályokat? Napi dilemma ez, amivel mindenki naponta többször szembesül, még ha nem is tudatosodik benne. Mindannyian tudatos szabálykövetők, és tudatos vagy tudattalan szabályszegők vagyunk.
Magyarul emberi módon kezeljük, az emberi gondolkodással létrehozott problémát. Ide másolom most kapaszkodónak, mit mond erről egyik választott mesterem, Weöres Sándor A teljesség felé című mesterművében:
„Légy szigorú önmagadhoz, de ne gyötörd természetedet. Bontsd le szeszélyeid, sóvárgásaid, nem azért, hogy nélkülük nyomorogj, hanem, hogy folyhass, mint a víz, és biztos lehess, mint az ég. A szabály nem arra való, hogy beléje börtönözd magad; legyen lakószobád, szabadon ki-be járhass, dolgod szerint.
A szabály semmit sem ér, ha elhatározás-szerűen viseled, ha konokul csörömpöl rajtad; a szabály akkor jó, ha érzéseidbe ivódik és finoman, hajlékonyan támogat.”
Itt akár be is fejezhetném, hiszem, W.S. mesternél szebben, és tömörebben én sem tudhatom összefoglalni tárgyalt témánk lényegét. Ám, ha így tennék, felesleges volt belekezdenem, persze lehet, ha folytatom is az lesz a vége.
Amióta az emberek elkezdtek társadalmakat kisebb, nagyobb együtt élő csoportokat alkotni, szükségszerűen szabályokat is létrehoztak. Ezek a szabályok a természeti népeknél, a kultúrába és a mindennapokba ivódottan szabályozzák a közösségen belüli, és a külvilághoz való viszonyukat.
Fontos a szabályozott lét, ám néha a szabályt betartatók kukacoskodását nézve arra gondolok, ha rajtuk múlna, még mindig azon menne a vita, hogyan rögzíthető legbiztonságosabban a kőbalta a nyélre.
A modern társadalmak nagy problémája, hogy rendkívül bonyolult dolgok szövevényéből állnak össze, s emiatt egyfajta önvédelmi igényként jelenik meg a mindent szabályozás gondolata. Ma Magyarországon, ha valaki mondjuk egy gyárépítési projektbe kezd, legalább 30 hatóság illetékességét kell figyelembe vennie, se ezzel szabályok százainak megfelelnie. 
Persze nem azt mondom, hogy a szabályok rosszak, inkább azt, hogy számosságuk és bonyolultságuk ellenére sem képesek lefedni a valóságot, mindig lesznek hézagok, ellentmondások, s ezzel mindig lesznek kiskapuk.
A műszaki dolgok szabályok nélkül, melyeket ott szabványoknak hívnak, nem is működhetnének. Fontos, hogy a kínai M8-as csavarra a mexikói M8-as anya gond nélkül ráhajtható legyen.
Ugyanilyen fontosak a közlekedési szabályok is, ám azt is mindenki tudja, hogy nem ugyanaz egy üres utcában index nélkül befordulni a hídra, vagy a négysávoson csúcsforgalomban sávot váltani irányjelzés nélkül. Ha mereven a szabályokat nézzük, nincs különbség, ha a szabályok szellemét, vagyis a közlekedés biztonságát tekintjük, akkor viszont ég és föld.
bor
Vagy nézzük a közegészségügyi szabályokat, mivel a háromfázisú mosogatás egy sátorba kitelepült borkóstolónál nem oldható meg, ezért sokáig, sok helyen, műanyag pohárból kínálták a minőségi borokat, ami a borászat írott és íratlan szabályait szegi meg, míg végül valakinek beugrott a nagy ötlet, ha a borfesztiválozóknak bérbe adja a poharat, onnantól, míg azt vissza nem adják, a tisztaságért a bérbevevő felel. Így lesz a szabályból lakószoba, méghozzá olyan, melyben egyszerre vagy kint is bent is.

Mert fontos a szabályozott lét, ám néha a szabályt betartatók kukacoskodását nézve arra gondolok, ha rajtuk múlna, még mindig azon menne a vita, hogyan rögzíthető legbiztonságosabban a kőbalta a nyélre, s mire eldöntenék, kiderülne, hogy maga a kőbalta sem biztonságos, vagyis a hivatalok merevsége megakadályozná a fejlődést, mely létrejöttükhöz vezetett.
Persze már Orwell is megjósolta, hogy a szabályok csak úgy értelmezhetők, ha nem vonatkoznak egyformán mindig mindenkire. Alapszabály tehát, légy az egyenlők közt egyenlőbb, s a szabálykönyvek kottává lesznek, melyekből az élet neked dalol.

2015. október 31., szombat

Az idő rácsai


Stone
Akár szerencsésnek is gondolhatnánk magunkat, hiszen tanúi voltunk a 2000. év beteltének. Aztán együtt gördültünk át a maják időkerekén egy újabb ciklusba. Néha túl sok jelentőséget tulajdonítunk ennek, néha semmit, s közben egy pillanatig sem gondolkozunk azon, hogy tulajdonképpen nem történt semmi, csupán a számok, az időmérő szerkezetek és a képzeletünk játszik velünk.

Börtönünk az idő s a börtönőrök mi magunk vagyunk. Pedig lehetnék talán az idő urai is, de csupán a szolgálói vagyunk. Ha megfogan egy gyermek mai világunkban, akkor rövidesen kiszámolják, hogy mikor illendő megszületnie, s ha mégsem, akkor koraszülött lesz vagy túlhordott. Címkét kap. Ha elkerüli ezeket a buktatókat és „időben" születik, rögtön lemérik, felírják, adat lesz belőle anélkül, hogy tudná.
Aztán elkezdődik az élete az óra rabságában. Pontosan kiszámolt időközönként etetik, játszanak vele, A gyermek pedig szépen növekszik és megtanulja, hogy az idő, ez a láthatatlan zsarnok őrködik minden lépése felett.
Éljetek úgy, hogy életetek ne hiány legyen az idő rácsai közt, hanem színes tapéta.
Óvodás lesz és korán kel, mert várja az óvó néni, eszik, mert itt az ideje, délután pihen, ha nem fáradt, akkor is, mert annak is ideje van. Aztán jön az iskola és az idő rácsai még szűkebbé válnak, becsöngetés, kicsöngetés, kicsengetés, becsöngetés.
naptár
Pedig vannak dolgok, amik nem vesznek tudomást minderről. A csiga pont iskolakezdés előtt próbál átkelni a járdán, a gyermek megvárná türelmesen, míg elér az első fűszálig, de nincs idő. Valóban nincs idő? Arra születtünk, hogy pontosan megírt forgatókönyv szerint meneteljünk a végzetünk felé? Valóban nincs idő, hogy meghallgassuk a madarak énekét, hogy megszagoljuk a virágokat?

Igenis rázni, feszegetni kell az idő rácsait, különben elveszünk, időpontokká, naptárbejegyzésekké válunk. Az idő a lelkileg gyengék, a fantáziátlanok kapaszkodója, mindazoké, akik magukban sem hisznek. Ti ne legyetek ilyenek! Legyetek víz, mely hol pára, hol felhő, hol eső, egyszer csörgedező patak, egyszer megállíthatatlan áradás, hópihe, jéghegy, hegyek oldalán araszoló gleccser.
Éljetek úgy, hogy életetek ne hiány legyen az idő rácsai közt, hanem színes tapéta.

2015. október 23., péntek

Fakuló színek


Amikor felébredt, valahogy mások voltak a fények, mintha abban a röpke órában valami észrevehetően megváltozott volna. Nem tudta, nem tudta, mi az, de a színek fakóbbak, az árnyékok elmosódottabbak lettek.
pókháló

A tóhoz ment, a halak láthatóan nem tudtak a változásról. Körbe fülelt, a zajok is a szombat délután megszokottak voltak, egy lakó-pihenő övezet néha cseppet sem pihentető zajai. A madarak is szépen sorban érkeztek a tóhoz, először mindig az erőszakos gerlék jöttek, aztán a feketerigók és végül a verebek. A nagy fehér macska is a szokásos lusta mozdulatokkal, körül-körül kémlelve mászott be a bokrok közé.
Miután a kert lakóin nem látta a változást, magában kezdte keresni az okot. Keresett egy gondolatot, egy érzést, ami felett elszunnyadása előtt elsiklott, valamit, ami megmagyarázhatná, mitől érzi úgy, hogy az az ötven perc legalább egy hónap volt. Nem talált semmit.
Talán az ősz, lehet. Pont egy órányi szunnyadás kellett, hogy észrevegye a megváltozott fényeket, hogy megérezze, a nyárnak erre az évre vége. Lehet még meleg, de nyár már nem lesz. Jövőre, vigasztalta magát, igen, jövőre.
halak

És addig? Addig ősz, fakuló színekkel, ábrándos fényekkel, hűvösödő reggelekkel. Ősz, szomorú esőkkel, ködös hajnalokkal.
A tóra nézett ismét, a halak látszólag semmiről se tudva falták a pattogatott kukoricát. A piros, fehér, fekete és tarka testek kavalkádjában még ott kísértett a nyár.
Visszament a házba, a szobájában végignézett a könyveken, mintha tőlük várna vigaszt. Vigaszt, mire is, elmosolyodott, s azt gondolta: semmire.
Szerencsésnek érezte magát, hogy olyan helyen él, ahol a természet újra és újra végigjátssza a halál s az újjászületés történetét. Hálás volt, hogy megtanulhatta, a legkeményebb tél után legszebb a tavasz. Hálás volt, mert tudta, a gyász fehér takarója alatt az emlékek rügyeiből újra kihajt a kikelet, hogy virágaival felidézzen minden volt és jövendő tavaszt, és örökre megerősítse bennünk a reményt.



virágok

2015. október 20., kedd

Az interjú


Már az óracsörgés előtt felébredt. Odakint szakadt az eső, komoly reggelnek és komoly nappalnak nézett elébe. Egy pillanatra arra gondolt talán az ég siratja előre ismételt kudarcáért, de elhessegette a gondolatot.
Állásinterjúra volt hivatalos. 278 beadott sikertelen pályázat után, most végre behívták. A sors fintora, hogy pont egy olyan állásra, amelyhez nem volt meg a gyakorlata. Igazából soha nem végzett ilyen jellegű munkát, és csupán egy fél éves tanfolyam volt, ami a kapaszkodót adhatta a reményhez, de magában tudta ez édes kevés.
Ám bízott abban, hogy megtanulta a leckét. Az Önéletrajzába csupa felszámolt céget írt, soha nem volt pozíciókkal, kitalált feladatokkal. A marketing tanfolyamon kapott bizonyítványt melyen szépen szerepelt a tanfolyamot szervező egyetem neve, és külsőleg szakasztott olyan volt, mint bármelyik diploma, kicsit megmanipulálta, így már tényleges diplomának látszott és nem csupán egy továbbképzésnek. Bízott benne, hogy nem ellenőrzik le, végül is volt két másik, valódi diplomája is, ezekkel együtt már valóságosnak tűnhet, ami hamis.
Amikor kilépett a szakadó esőbe, a pozíció nevét ízlelgette,  kereskedelmi és marketingigazgató. Többször is elmondta a buszmegállóig. Jobban hangzott, mint eddig bármi, amit csinált. Főleg mostanában az ároktisztító közmunkás beosztásnál tűnt fényévnyivel jobbnak.
A buszon már megszűntek a kétségei, biztosan tudta, hogy képes lesz betölteni az állást, ha megkapja és abban is, hogy nem fog belezavarodni a kérdésekbe az interjún.
Már az a szoba is pazar volt ahova várakozni irányította a portás, olyan ülőgarnitúrával, ami vállalható lett volna még egy újgazdag nappaliban is. A kanapén két sorstárs idegeskedett. A köszönésére alig válaszoltak egymás referenciáival voltak elfoglalva. Érdeklődve figyelmesen hallgatta őket, közben összevetette a saját fejében összeállított mesével a tőlük hallottakat, és először azóta, hogy beadta ezt a kamu pályázatot, úgy érezte nyerni fog.
Rövidesen kijött egy láthatóan elcsigázott középkorú nő, és bemondta az egyik nevét a két sorstárs közül. A megszólított férfi idegesen felkapta a mappáját, visszarakosgatta bele a mutogatásra elővett papírokat aztán a küszöbben majdnem megbotolva bement. A másik rákérdezett a nőre:
- Na, hogy ment?- a nő lemondóan legyintett.
- Ezek nem is akarnak felvenni senkit, úgy beszéltek velem, mint egy tapasztalatlan most érettségizett fruskával, pedig én…- és hossza felsorolásba kezdett, hogy hol, mit és hogyan ért el. A szürke öltönyös kékesre borotvált fekete férfi együtt érzően bólogatott. Míg ők ketten egymással voltak elfoglalva, újra átgondolta a dolgokat és ismét csak arra a következtetésre jutott, hogy egy hazug, kicsorbult értékrendű világban, az álláshoz jutás üdvözítő módja lehet az őszinteség teljes hiánya, és a gondosan felépített hazugság vázlat, módszeres megtöltése fantázia tartalommal. A nevében is bízott, a Boldogbőléfalvai Béla ilyen komoly marketing feladatok irányításához, a lehető legmegfelelőbb névnek tűnt.
Bélánk, míg a szürkeöltönyöst is elnyelte a valószínűleg személyiség darálót  rejtegető ajtó, mely a párperce behívott férfit láthatólag megalázva és a végletekig felidegesítve köpte ki, elképzelte a váró stílusában berendezett irodáját, amint éppen kiscsoportos bemutatkozó értekezletet tart újdonsült kollégáinak. Ám nem kellett sokáig ábrándoznia ,mert rövidesen ő következett.
- Amikor belépett a pazarul berendezett irodába két férfi és egy vörös göndör hajú nő ült a fényesre lakkozott valódi fekete diófából készült tárgyaló asztalnál. Miután mindenkivel kezet fogott és kölcsönösen bemutatkoztak, a nő kezdte a kérdezősködés:
- Milyen érdekes neve van, létezik ilyen település még soha nem hallottam róla?
- Igen létezik. – mondta Béla és belekezdett, hogy elmesélje szülőfalujának színes és édeskésen szomorú történetét, a három szempár figyelmesen szegeződött rá, az érdeklődő pillantásoktól feltüzelve folytatta Boldogbőléről szóló mesét, mely őszinte volt és áradt belőle a szülőföld végtelen szeretete. Vagy fél óra után az egyik úriember aki, Szentpálföldi Pálként mutatkozott be félbeszakította:
- Kedves Béla üdvözlünk a csapatban, olvastuk a pályázatodat, igazából már az interjú előtt kiválasztottunk, ez tulajdonképpen csupán egy személyes ismerkedési találkozó volt. Mikor tudsz kezdeni?- Bélával megfordult a szoba, elsőre azt mondta volna, hogy holnap, de nem ezt mondta, hanem a jó választ:
- Igazából volna még egy kis dolgom. Igaz, most nem dolgozom, de elvállaltam a falum alapítványának, egy fontos karitatív munkát, szóval kellene két hét, ha nem gond. -  A három szempár sarkában mintha könnycseppek csillantak volna.
- Nem, természetesen nem gond. Addig legalább lesz idő átbútorozni a szobádat. Az elődöd kissé konzervatív volt, ám a te fontos pozíciódban igazodnod kell, gondolom megérted, az új innovatívvitást sugárzó vállalati arculathoz. Akkor 18-án várunk reggel 8-ra.
- Reggel nyolcra- mondta Béla és belenézett a csillogó szemekbe miközben búcsúzóul megszorította a kezüket.
Kint az utcán felpillantott az előkandikáló napra, s mosollyal a szívében annyit mondott: Boldogbőléfalva te vagy a kályha, tőled indultam és hozzád érkezem.

2015. október 15., csütörtök

A völgyek hősei


Magasan kezdem, onnan lehet szép nagyot esni. A hegymászás nagyon emberi sport, mert szükség van közben rengeteg pozitív emberi tulajdonságra, úgy mint: bátorság, kitartás, erőnlét, szervezőkészség, előrelátás, együttműködő képesség és persze pénz, méghozzá sok pénz. A Himalája meghódításához azonban még ez sem elég, ahhoz kellenek a serpák is.
serpa
Igen, nélkülözhetetlenek ennek a kis létszámú, ám igen szívós népnek a gyermekei, hogy a nagy fehér főnökök, tömegesen tűzhessék ki zászlaikat, a 8000 m feletti csúcsokra. A serpák azok, akik viszik a felszerelést, előre mennek és kiépítik a táborokat, felszerelik a köteleket, és ha bajban van a nagy fehér főnök, akkor elindulnak és megpróbálják lehozni. Ez néha sikerül, néha nem. Eközben talán kevesen tudják, de sok serpa is az életét veszti, a hegyek áldozatainak egyharmada közülük kerül ki. Az életüket adják, hogy eltarthassák a családjukat, mert rövid a hegymászó idény és ez alatt kell megkeresni azt a néhány ezer dollárt, amiből egy-egy népes család megveheti mindazt, amit a hegyek közt nem lehet megtalálni.

Bizony, ők azok a névtelenek, akik biztosítják, hogy itthon ámulhassunk hőseink teljesítményén, ha éppen ahhoz van kedvünk. Ám azért, hogy ilyen hősöket találjunk, nem kell a világ végére mennünk, gondoljunk egy pillanatra azokra, akik, míg mi gyertyát keresünk, mert elment a villany, addig ők autóba szállnak és a viharban is elindulnak, felállítani a ledőlt oszlopot, kijavítani az elszakadt vezetéket. Ezt megteszik a többi szolgáltatás területén dolgozó emberek is, akik helyreállítják a gáz-, víz- vagy éppen a telefonszolgáltatást, esetleg összevarrják a szórakozás közben keletkezett sebeket. Ők azok, akik ünnepnapon is vállalják, hogy biztosítják nekünk a pihenés kényelmét, és éppen úgy nincsenek megfizetve, mint a serpák.
A világ értékrendje végletesen szétesett, az első sorokban említett emberi értékek együttes megléte sem biztos, hogy jóléttel jár együtt, ahhoz kell még valami más is, valamilyen titok.
Mert bizony elértünk oda, hogy a teljesítmény és a jövedelemtermelő képesség messze nincs arányban egymással, hihetetlen pénzeket lehet keresni például azzal, hogy szórakoztatjuk az unatkozó embereket, vagy azzal, hogy jó érzékkel nyomjuk meg a vesz vagy elad gombot valamelyik tőzsde programban.
melós
A világ értékrendje végletesen szétesett, az első sorokban említett emberi értékek együttes megléte sem biztos, hogy jóléttel jár együtt, ahhoz kell még valami más is, valamilyen titok. Titok, melynek megfejtéséről könyvek szólnak, jól eladható könyvek, melyekben nincs szó arról, hogy olvasóik hány százaléka tudta valódi jólétté konvertálni a reményt adó sorokat.

A serpák itt élnek köztünk a völgyekben, naponta elindulnak, hogy a nagy fehér főnöknek biztosítsák az utat a csúcsra, vagy segítsenek nekik ott maradni. Viszik helyettük a terheket, kifeszítik a köteleket, s még tapsolnak is, ha néha kegyesen meglengetik feléjük a zászlót.
Kedves olvasóm a blog véget ért, ki lehet kapcsolni a számítógépet, le lehet kapcsolni a villanyt, ki lehet kapcsolni a telefonokat, s aztán körülnézni, s a sötétben hajladozó árnyak között megkeresni az el nem veszettet csak az elfeledettet.

2015. október 11., vasárnap

Olvasónapló 3.


(Várakozás és szerelem)


Mindig az a perc a legszebb perc, mit meg nem ád az élet,” ,duruzsolja a fülembe Karády Katalin, miközben arra készülök, hogy ismét olvasmányélményeimet osszam meg önökkel. Két könyv adja az apropót és hívja elő bennem, a régi klasszikus dalt. Ha Jin Várakozás és Márquez Szerelem kolera idején című könyve, ha röviden össze akarnám foglalni őket akár így is szólhatna: Egy szerelem története melyben a szerelmesek a társadalmi normák szorításában várakoznak, hogy szerelmük beteljesedhessen. Bizony így is lehetne mondani, ám elolvasva a párhuzamok ellenére is két külön világ tárul fel előttünk, a kommunista Kína titkos és szinte nem is élt élete és  Dél-Amerika Márquezesen szerteágazó burjánzó valósága, ám  mégis többé-kevésbé ugyanazokkal a megpróbáltatásokkal szembesíti a szerelmeseket. Várni a beteljesülésre, várni valamire, amire nagyon vágyunk és aminek az eljövetelében hinnünk kell, s csak hinnünk lehet, tenni érte valamit is, szinte képtelenség.
Ez a hit ad erőt Lin-nek és Mannának, Florentinónak és Ferminának, hogy 17 illetve 53 évig megőrizze szívében a szerelmet, s átvigye fogai közt tartva az áradó évek zúgóin át a túlsó partra. Miként a hívő ember, aki fejét leszegve reménnyel mondja: „Halálodat hirdetjük Urunk és hittel valljuk feltámadásodat, amíg el nem jössz.”
Igen várok rád szerelmem, amíg el nem jössz, hirdeti a kínai és hirdeti a dél amerikai író műve. Két távoli kultúra és két közeli élmény. Ez a kettős azt üzeni, hogy egy vérből valók vagyunk te meg én, hogy az ember mindenütt ember. Kitalálhat ezerféle társadalmi rendszer, sokféle rituálét, ám amikor egyedül marad szíve fájdalmával és reményével, mindenütt ugyanarra a következtetésre jut.
Sokszoros mániám még, hogy egy könyv utolsó szavai, mondatai, hangulatukban kell, hogy tükrözzék az előzményeket, ez az egyik legnehezebb írói feladat, jól befejezni egy könyvet.
„- Ne légy olyan szigorú magadhoz, apa. Mi örökké várunk rád.
Linnek elszorult a szíve. Megfordult, a konyhaplafont kezdte lesöpörni, és nagyon kellett igyekeznie, hogy visszafojtsa a könnyeit. Szomorú, egyszersmind meghatott volt. Odakint Manna vidáman épp „Boldog Tavaszünnepet” kívánt egy arra járónak. Az újév küszöbén Lin úgy találta, még élettől cseng a hangja.” Ezekkel a szavakkal bocsájtja el Jin az olvasóit és ezekkel Márquez:
„ A kapitány Fermina Danzára nézett, és látta, hogy szempilláján itt-ott már dér csillog. Aztán Florentino Arizára nézett, látta ezt a töretlen akaratot, ezt a rendíthetetlen szerelmet, és átfutott az agyán az a késői és döbbenetes felismerés, hogy nem annyira a halál, mint inkább az élet határtalan.
-        És mit gondol, meddig fogunk még így föl-alá hajókázni ezen a kurva folyón?- kérdezte.
Florentino Arizának ötvenhárom éve, hét hónapja és tizenegy napja megvolt rá a válasza.
-        Amíg csak élünk- mondta.”
A halálos beteg Manna és a beteljesült szerelem tudatában a halált nyugodtan váró Florentino, több ezer kilométernyi és több világnyi távolság, ám egyik sem üzen nekünk mást, mint amit úgy is tudunk: „A remény hal meg utoljára” ;”Míg élünk remélünk” stb., s még egy csomó közhely, ami  megélve katartikus igazsággá válhat.
Nyár van a pihenés és a feltöltődés ideje, ha tudtam segíteni, hogy mit vigyenek magukkal a napernyő alá, már nem írtam hiába, s akit egyszer megcsap, a könyvek szerelme azt nem hagyja el, amíg csak élünk.




2015. október 2., péntek

Semmi


Elhangzott a gyakran hallott kérdés: Miről írsz? Semmiről, még nem tudom, illetve már tudom.
A semmi egy olyan nem létező dolog melyről általában úgy beszélünk, mintha volna, pedig nincs.
Az irodalomban is gyakran, és nagyon kreatívan bánnak a fogalommal nem törődve a szöveg végig gondolása okozta ütközésekkel.  Néha mindenki érteni véli, mire gondol a szerző, amikor a semmit emlegeti. Gondoljunk csak Coetze regényére „A semmi szívében”, itt szinte mindenki arra gondol, hogy a cselekmény valahol távol játszódik, valami elhagyatott helyen. Mivel a dolog kézzelfoghatónak tűnik, általában nem is gondolja tovább, inkább olvasni kezdi. Pedig megérne egy misét, hogy lehet-e a semminek, ami nincs, szíve, és lehet-e ott valami. Igen persze tudom ez csak átvitt értelem, ahol a nagy semmi igen is sok valamit tartalmazhat, ám ez a valami együtt mégis csupán a semmivel egyenlő.
Nehezebb a dolgunk, ha József Attila soraira a gondolunk: „a semmi ágán ül szívem, kis teste hangtalan vacog…” Mert bár éppen olyan elvont, a semmi szíve mégiscsak valamiért kézenfekvőbb, mint a semmi ága. Ez nem semmi mondhatnánk pestiesen, ha lehetne úgy bármit mondani.
Nem kérem, a semmi a mindennapi életben, rengeteg valami, melynek legtöbbször értjük vagy érteni véljük a fel nem feslett rétegeit, mert bizony tudjuk, a semmi az van. Gyakran elhangzó párbeszéd Mi van, vagy, mi a baj, a válasz: semmi. Ám ez a semmi gyakran baljós valamit, vagy valamiket takar, a semmi, a nem létező az, mely mögé, micsoda képzavar elrejtjük legnagyobb bánatunkat, félelmeinket.
Tulajdonképpen azt is mondhatnánk a semmi a valóság legkézenfekvőbb, legelevenebb valamije, persze ez sem igaz, mindenesetre az, hogy néha igaz lehet, sejteti, hogy az emberi élet mennyire bonyolult, csak a fogalmi gondolkodás és az azt pontosan leírni képtelen nyelv által is.
Ha a róka mama zsákmány nélkül tér haza, akkor a kölykei nem kérdezik, mit hoztál anya, és ő sem válaszol, hogy semmit, nincs szükségük a szavakra, korgó gyomruk a válasz, és a semmit nincs ok elmesélni.
Ellenben az ember, ha elmegy vásárolni és nem vesz semmit, arról a semmiről és annak meg nem vételéről igen hosszan képes tudósítani. így lesz a róka mama semmije, Pistike mamájának valamije, ami bár szintén semmi, ám ez a semmi a valóságos időben valamivé válik. Mert míg átélve mondjuk egy óra volt, addig többször elmesélve már több óra is lehet, és a hallgatóság, barátnő, férj, gyerek, kíváncsian várja, profánul mondva, az ige meg nem testesülését.

Miről is írok? Ja, igen a semmiről, arról, hogy hányféle rétege lehet egy szónak, amely csupán alapjában egy másik szónak, a valaminek az ellentéte. Persze mikor az embernek semmi ötlete nincsen, ám a valóságos lapzárta mégis csak ösztönzi valamiféle teljesítményre, akkor nyugodtan írhat erről a fogalomról vagy szóról, hiszen az emberi gondolkodás, és legnagyobb teljesítménye a nyelv által képes lehet arra, hogy a nem létezőről írjon, s közben elhiggye tett valamit.

Így vagyok ezzel én is. A semmit, úgy alakítottam valamivé, hogy sikeresen megtartottam eredeti lényegét, persze közben kicsit megbillentem így már nem ülök a semmi ágán, csak kétségbeesetten kapaszkodom belé, nehogy lehulljak róla a valódi ágatlan, szívtelen semmibe, oda ahol már nincs mit, és nincs kinek elmesélni.

2015. szeptember 19., szombat

A szavak inflációja


Furcsa jelenségnek lehetünk tanúi. Ez az egész folyamat, mint minden rossz valószínűleg a politikával kezdődött. Általuk és miattuk kezdték elveszteni a szavak a jelentésüket. Az élő beszédben természetesen jelenlévő töltelékszavak után, a politikai üzenetekben, beszédekben megjelentek a töltelék mondatok, aztán a töltelék bekezdések, egészen odáig, hogy néhány hívó szó köré csoportosítva ma már egy politikus beszédében, interjújában a töltelék veszi át a valódi beszéd szerepét.
Ez a jelenség kicsit másként, de az internetes kommunikációban is jelen van, csak ott a töltelékhalmozás helyett, a rövidítés, egyszerűsítés, játssza a főszerepet. Ráz a hideg a pöritől, főleg meglett emberek szájából visszahallva, az üzi, a vok, az am, és így tovább, egy folyamat cseppet sem szívderítő végállomásai.
Aztán ott vannak még a túlzások. Mindenki mindenkit puszil, minimum imád, csak akkor nem drága, ha haragszik rá a másik. Az anyázós blog bejegyzésekről most nem írnék.
Tehát a szavak jelentése, jelentősége szabadságra ment. Mert, ha mindenki a drágánk, akkor a drágánk az valójában ki, vagy mi? Minek nevezzelek, ha a fokozásokat soha nem látott senkikkel kimerítve, megjelensz itt mellettem a gépnél. Te is csak a drágám vagy, mint távol lakik Mária, vagy te, több vagy annál? Igen bizonyosan több vagy, de mi az a több? A választ nem találjuk, sem a szinonima szótárakban, sem az értelmező szótárban, de még a processzorban, memóriában kerengő bitek közt sem.
Néma csönd, ennyi csupán a válasz, és sokszor lehetne ez a jó válasz. Nagyon kedveltek a székely viccek, amelyek egy fajta szűkszavúságot figuráznak ki. Mindenki nevet rajtuk, ám azon kevesen gondolkodnak el, hogy ez a fajta minimál kommunikáció, nem butaságot, hanem megfontoltságot és a szavak jelentésének pontos ismeretét jelzi. Azok a fajta emberek még tisztelték a szavakat, és bár keveset beszéltek, a pörköltet sose hívták pörinek, mely kifejezés ráadásul kimondva alig rövidebb az eredetinél. 
Akik még ma is tisztelik a szavakat, azok tudják, hogy mi, mit jelent és azt is tudják, hogy a drágám hova tehető és azt is tudják, hogy a kimondott szó csak akkor ér valamit, ha aki kimondja őket, az tisztában van vele, mit mondott. Sajnos ez az emberfajta kiveszni látszik, hogy ebben mennyi szerepe van a politikusoknak, és mennyi az internetnek, szerény lehetőségeim nem engedik megfejteni.
Ám annyit elmondhatok, a magam módján próbálom megóvni a jelentéseket az eróziótól, de ez tudom kevés lesz. Eljön a nap, amikor bármi, bármit jelenthet, és akkor egyszerűbb lesz nem mondani semmit, hiszen, az se lesz kevesebb fél óra beszédnél.

2015. augusztus 30., vasárnap

Egy bulváranalfabéta vallomása



A benzinkúton ismertem meg Claudiát. Akkoriban sokat jártam oda. No, nem mindig tankolni, inkább naponta többször kávézni. Claudia minden reggel ott várt a pultra helyezett újságos állványon. Akkoriban vált a férjétől, és én naponta olvashattam címszavakban hogyan is állnak éppen. Néhány hét után, csupán a címlapokra hagyatkozva, szinte mindent tudtam róla, persze a minden néha majdnem semmi, de mindegy is volt. Claudia reggeljeim része lett, míg a kávét kavargattam, eltettem az új információt a többi közé. 
Aztán egy időre Claudia lekerült a címlapról, mert valaki terhes lett. Az illető hölgyön ugyan még nem látszott semmi, ám a címlap már hirdette, bizony anyai örömök elé néz. Ennek mondjuk örültem hiszen, ha gyarapodik a nemzet az csak jó, ám Claudia mégis csak hiányzott. Szerencsére rövidesen visszatért a címlapra, mert igen mondott némi meztelenkedésre. Onnantól napról napra követhettem, ahogy sorban lekerülnek róla a ruhadarabok és a talán sosemvolt gátlások.  Végül egy napon a benzinkutas lány kezembe nyomott egy fényes magazint:” Itt a Claudiád. Szerintem nem nagy szám.” Valóban még Photoshoppal tuningoltan sem érte el a strandokon itt-ott feltűnő jó csajok színvonalát, de mégis csak ő volt az, kicsit sárgább, kicsit savanyúbb, de mégis csak a mi az én Claudiám volt. 
Aztán jó vagy rossz sorsom másfelé vetett, így hosszú időre megfeledkeztem róla. A minap azonban eszembe jutott újra. Éppen a déli határ felé autóztam, s a rádió valamiért nem találta a Kossuth adót, kénytelen kelletlen egy kereskedelmi rádiót hallgattam, s úgy éreztem magam, mint egy marslakó. Fogalmam nem volt miről beszélnek, a szavak ismerősek voltak, még a mondatok is összeálltak, de a mondanivaló nem. Mint annak idején, Claudiával sem tudtam eleinte, hogyan állunk. Ha jól emlékszem valami Stone-ról beszéltek, meg még valakiről, akinek a neve nem jut eszembe, hogy párbajoztak-e már. Ez volt a vége, újra nyomkodni kezdtem a keresőt, végül is a Bartóknál maradtam.
A hegedűszó szépen illet az őszi színekbe öltözött erdőkhöz, némely fa vörös volt, mint Claudia, de sokkal szebb. Bementem egy benzinkúthoz, a kávé jó volt, az állványon ott a lap, ám se Claudia, se az őszi fák.
Tovább délnek, Bach segít, hogy elfeledjem, mennyire nem vagyok ebbe a világba való. Édesanyámra gondolok és a magazinjaira, ő biztosan tud mindent Claudiáról, Stoneról, s a másikról, akire nem emlékszem, és tudja, ki kitől vár gyereket éppen, csak azt nem tudja, én merre járok most. Mert újra és újra messzire visznek soha meg nem valósuló álmaim. Megyek s csupán a kávé illat, ami állandó ebben a körforgásban és a fák, a fák melyek hol vörösek, hol kopaszok, hol zöldek, de ott állnak az utak mentén, s segítenek, hogy bárhonnan hazataláljak.

2015. augusztus 22., szombat

Az interjú


Már az óracsörgés előtt felébredt. Odakint szakadt az eső, komoly reggelnek és komoly nappalnak nézett elébe. Egy pillanatra arra gondolt talán az ég siratja előre ismételt kudarcáért, de elhessegette a gondolatot.
Állásinterjúra volt hivatalos. 278 beadott sikertelen pályázat után, most végre behívták. A sors fintora, hogy pont egy olyan állásra, amelyhez nem volt meg a gyakorlata. Igazából soha nem végzett ilyen jellegű munkát, és csupán egy fél éves tanfolyam volt, ami a kapaszkodót adhatta a reményhez, de magában tudta ez édes kevés.
Ám bízott abban, hogy megtanulta a leckét. Az Önéletrajzába csupa felszámolt céget írt, soha nem volt pozíciókkal, kitalált feladatokkal. A marketing tanfolyamon kapott bizonyítványt melyen szépen szerepelt a tanfolyamot szervező egyetem neve, és külsőleg szakasztott olyan volt, mint bármelyik diploma, kicsit megmanipulálta, így már tényleges diplomának látszott és nem csupán egy továbbképzésnek. Bízott benne, hogy nem ellenőrzik le, végül is volt két másik, valódi diplomája is, ezekkel együtt már valóságosnak tűnhet, ami hamis.
Amikor kilépett a szakadó esőbe, a pozíció nevét ízlelgette,  kereskedelmi és marketingigazgató. Többször is elmondta a buszmegállóig. Jobban hangzott, mint eddig bármi, amit csinált. Főleg mostanában az ároktisztító közmunkás beosztásnál tűnt fényévnyivel jobbnak.
A buszon már megszűntek a kétségei, biztosan tudta, hogy képes lesz betölteni az állást, ha megkapja és abban is, hogy nem fog belezavarodni a kérdésekbe az interjún.
Már az a szoba is pazar volt ahova várakozni irányította a portás, olyan ülőgarnitúrával, ami vállalható lett volna még egy újgazdag nappaliban is. A kanapén két sorstárs idegeskedett. A köszönésére alig válaszoltak egymás referenciáival voltak elfoglalva. Érdeklődve figyelmesen hallgatta őket, közben összevetette a saját fejében összeállított mesével a tőlük hallottakat, és először azóta, hogy beadta ezt a kamu pályázatot, úgy érezte nyerni fog.
Rövidesen kijött egy láthatóan elcsigázott középkorú nő, és bemondta az egyik nevét a két sorstárs közül. A megszólított férfi idegesen felkapta a mappáját, visszarakosgatta bele a mutogatásra elővett papírokat aztán a küszöbben majdnem megbotolva bement. A másik rákérdezett a nőre:
-      Na, hogy ment?- a nő lemondóan legyintett.
-     Ezek nem is akarnak felvenni senkit, úgy beszéltek velem, mint egy tapasztalatlan most érettségizett fruskával, pedig én…- és hossza felsorolásba kezdett, hogy hol, mit és hogyan ért el. A szürke öltönyös kékesre borotvált fekete férfi együtt érzően bólogatott. Míg ők ketten egymással voltak elfoglalva, újra átgondolta a dolgokat és ismét csak arra a következtetésre jutott, hogy egy hazug, kicsorbult értékrendű világban, az álláshoz jutás üdvözítő módja lehet az őszinteség teljes hiánya, és a gondosan felépített hazugság vázlat, módszeres megtöltése fantázia tartalommal. A nevében is bízott, a Boldogbőléfalvay Béla ilyen komoly marketing feladatok irányításához, a lehető legmegfelelőbb névnek tűnt.
Bélánk, míg a szürkeöltönyöst is elnyelte a valószínűleg személyiség darálót rejtegető ajtó, mely a párperce behívott férfit láthatólag megalázva és a végletekig felidegesítve köpte ki, elképzelte a váró stílusában berendezett irodáját, amint éppen kiscsoportos bemutatkozó értekezletet tart újdonsült kollégáinak. Ám nem kellett sokáig ábrándoznia, mert rövidesen ő következett.
Amikor belépett a pazarul berendezett irodába két férfi és egy vörös, göndör hajú nő ült, a fényesre lakkozott, valódi fekete diófából készült tárgyaló asztalnál. Miután mindenkivel kezet fogott és kölcsönösen bemutatkoztak, a nő kezdte a kérdezősködés:
-                  Milyen érdekes neve van, létezik ilyen település még soha nem hallottam róla?
-                  Igen létezik. – mondta Béla és belekezdett, hogy elmesélje szülőfalujának színes és édeskésen szomorú történetét, a három szempár figyelmesen szegeződött rá, az érdeklődő pillantásoktól feltüzelve folytatta Boldogbőléről szóló mesét, mely őszinte volt és áradt belőle a szülőföld végtelen szeretete. Vagy fél óra után az egyik úriember aki, Szentpálföldy Pálként mutatkozott be félbeszakította:
-                  Kedves Béla üdvözlünk a csapatban, olvastuk a pályázatodat, igazából már az interjú előtt kiválasztottunk, ez tulajdonképpen csupán egy személyes ismerkedési találkozó volt. Mikor tudsz kezdeni?- Bélával megfordult a szoba, elsőre azt mondta volna, hogy holnap, de nem ezt mondta, hanem a jó választ:
-                  Igazából volna még egy kis dolgom. Igaz, most nem dolgozom, de elvállaltam a falum alapítványának, egy fontos karitatív munkát, szóval kellene két hét, ha nem gond. -  A három szempár sarkában mintha könnycseppek csillantak volna.
-                  Nem, természetesen nem gond. Addig legalább lesz idő átbútorozni a szobádat. Az elődöd kissé konzervatív volt, ám a te fontos pozíciódban igazodnod kell, gondolom megérted, az új innovatívvitást sugárzó vállalati arculathoz. Akkor 18-án várunk reggel 8-ra.
-                  Reggel nyolcra- mondta Béla és belenézett a csillogó szemekbe miközben búcsúzóul megszorította a kezüket.
Kint az utcán felpillantott az előkandikáló napra, s mosollyal a szívében annyit mondott: Boldogbőléfalva te vagy a kályha, tőled indultam és hozzád érkezem.